13. Fejezet

Reggel kilenc. Teljesen frissen és boldogan ébredtem fel a Louissal töltött éjszaka után. Óvatosan megnéztem az órám, majd kibújtam a fiú karjai alól.

-          Reggelt! – mosolygott rám.

-          Szia! Most már azt hiszem fel kellene kelnünk, mert kéne vennem egy-két cuccot a suliba.

-          Miért hány óra van?

-          Kilenc múlt. – mondtam egy nagy ásítás közepette.

-          Hááát, jól van. De veled megyek, alap.

-          Rendben. – ültem fel végtére, majd bementem a gardróbba átöltözni.

Egy színes ruhát és egy óarany árnyalatú cipőt néztem ki magamnak.   Éppen akasztottam le a szoknyát a vállfáról, mikor Louis szintén belépett a szobába.

-          Megdobnál egy reggelivel, mielőtt bárhová is elindulnánk? – kérdezte ártatlan mosollyal, majd odajött és hátulról átkarolt.

-          Azt szeretnéd?

-          Szeretném.

-          Hát, oké. – gyorsan felkaptam a ruhát, majd lerohantam a konyhába két szendvicset összedobni.

A finom reggeli után, megmosakodtunk, majd indulhattunk is a bevásárló körutunknak. Louis autójával mentünk, tehát ő vezetett. Vidáman hallgattam a rádiót, miközben az utat fürkésztem. A tegnapi esős nap után, ma a felhők mögül még látni lehetett a nap halvány sugarait.

A plázához érve kiszálltunk a kocsiból a parkolóban. Rámosolyogtam a fiúra, majd megfogta a kezemet. Ujjainkat szorosan összekulcsoltuk, majd Lou sapival a fején, én pedig egy sima pántban célba vettük a főbejáratot. Néhány rajongó távolról integetett felénk, de nem jöttek oda hozzánk, vagyis nem mindenki.

- Akkor a sportboltba?

- Jaja. – kacsintottam rá. A balerinacipők rengetege közt szinte elvesztem, de tudtam, hogy melyik a legjobb minőségű és természetesen fel is lehet próbálni őket. Mivel láttam szegény Lou-n, hogy nem nagyon tud mit kezdeni magával, javasoltam neki, hogy nézze meg a búvárruhákat, úgy is szükségünk lesz rá. Rögtön beleegyezett. A cipőkön kívül (két párt vettem), egy ugrókötél, s egy fürdőgatya is bekerült a csomagba. Igen, ha többen megyünk vásárolni, ráadásul mind a ketten szeretünk, (bár Louis nem nagyon látja be a dolgot, de ez van), akkor az tuti, hogy nem csak egy-két cuccal térünk haza.

A tárolóban leraktuk a csomagokat, majd vettük az alkalmat és a cipőbolt után beültünk moziba. A pénztáros csajnak felcsillant a szeme, mikor meglátta Louist, majd hatalmas vigyorral az arcán megszólított minket.

- És hány órásra szeretnétek menni? – kérdezte többes számban, de csak a barátomra nézett. Idegesen kopogtattam az ujjammal a pultot és hol a csajra, hol a fiúra néztem. Meglehetősen lassan végzett a jegyek átadásával a lány, aminek nem igazán örültem.

- Akkor, szia! – köszönt el, majd kósza tincseit a válla mögé dobta.

- Hello! – intettünk búcsút mi is neki.

A popcorn (amit én csak és kizárólag sajtszósszal eszem meg) és a Cola megvétele után odaballagtunk a mozi bejáratához.

- Sziasztok! Jegyeket kérném. – mosolygott ránk egy srác. – Jé, te vagy az Veronika? Tudod, találkoztunk azon a múltkori fotózáson, nagyon csinos voltál. – mondta kedvesen.

- Tényleg, most már emlékszem. Hogy kerülsz ide?

- Hát, csak az egyik haveromat helyettesítem.  Eltört a lába, aztán felajánlottam neki, hogy bejövök egy-egy órát néha, nem kell a pénz része, szívesen csinálom.

- Hát igen, ezek a törések mostanában elég gyakoriak. – jegyezte meg Louis a tarkóját vakargatva.

- Hát, a múltkor most, hogy így mondod Veronikáé is el volt törve, azaz a keze. Örülök, hogy az óta meggyógyult. Amúgy nem is tudtam, hogy ti errefelé szoktatok lenni.

- Hát, ha van időnk, akkor be-benézünk. – mesélte neki lazán Louis. Hát persze, hogy simán elbeszélget a fiúval, és úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mennyire nyomul meg stíröl engem, hiszen végig a fenekemet fogja a beszélgetés közben. Jellemző, de ezt akkor is, csak pozitív tulajdonságként könyvelhetem el.

- Örülök, hogy találkoztunk. Szerintem a stúdióban még fogunk vagy valahol. Szia. – mosolyogtam rá a fiúra, aztán beindultunk a termek felé. Louis is hátrafordult még egyszer, majd a másik kezével (amelyikkel nem velem volt „elfoglalva”) integetett a fiúnak. Láttam Edward fura arcát, hogy most nem tudja mire vélni a helyzetet. Hát Lou-n pedig az a tipikus” foglalt vagyok, ez van, de szerelmes!” arckifejezés feszengett.

A film nagyon-nagyon tetszett. Egy akciófilm mindig jó, ha megnézem, de ha nem vesznek rá, akkor szívesebben nézek valami romantikus filmet. De ez most nem olyan volt. Louis-sal egy élmény moziba menni, mert időnkét, amikor csak úgy ránézek és eltűnődök azon, hogy mennyire szeretem, mindig nyom egy puszit az arcomra.

-          Kell még valami?

-          Veszek egy sporttáskát, de amúgy szerintem már nem.

-          Jól van. Addig lehet, elmegyek kajálni egyet.

-          Hát szerintem ne menj egyedül. – nevettem fel. Louis körbepillantott, majd ismét rám nézett. – ja, lehet, hogy nem kéne.

Elindultunk az Adidas üzletbe. Nem akartam már ott vacakolni, szóval gyorsan megnéztem a kínálatot, majd kiválasztottam egy fehér sporttáskát. Mivel a mozis kis popcorn nem volt elég kettőnknek, ami nem is baj, mert nem valami egészséges, mindegy, megbeszéltük, hogy elmegyünk egy étterembe.

-          Na, de mégis hová?

-          Az egyikbe, majd úgy is meglátod. – mondta, én pedig tovább gondolkoztam rajta. Közben a BlackBerry-met nyomkodtam. Szeretem a meglepetéseit, de tudni is jó, azt amiket tervez.

-          Hallod, majd rendelünk neten a nyaraláshoz dolgokat. Egyszerűbb. – magyarázta. – Meg majd a srácok is segíteni kiválasztani azt a búvárruhát, ami szörfözésnél a legjobban kihangsúlyozza a testi adottságaimat.

-          Te boloooond! – nevettem fel, majd megsimítottam a karját.

-          Hiányozni fognak abban az egy hétben. De lesz ott valaki, aki minden problémámat elfeledteti velem.

-          Remélem.

Egy nagy, régi stílusú épület elé értünk. Besétáltunk a belső udvarba és egy olyan érzés fogott el, mintha visszamentünk volna a reneszánsz korba. Mindenhol díszes vonások, aranyozott oszlopok virítottak, könnyed kis asztalok és még a legtöbb vendég is csinos, elegáns ruhákat viselt. Nagyon hangulatos egy hely volt.

-          Hallod, te honnan ismersz ilyen helyeket?

-          Innen-onnan. – hangzott a konkrét válasz, majd a fiú odavezetett egy asztalhoz és kihúzta nekem a széket.

-          Köszönöm. – mondanom sem kell, majd elolvadtam tőle és az aranyos tekintetétől.

Rendelés után megettük az aranyozott evőeszközökkel a rántott dolgokat, majd ittunk egy-egy csésze teát. Teljesen királylánynak éreztem magamat, már csak egy korona és egy selyemkesztyű hiányzott a dolgokból. A számla kifizetése után indultunk a kijárathoz.

- Hé, kisasszony! – hallottam, hogy kiabálja valaki, hátrafordultam, majd éreztem, ahogy égni kezd a lábam. – rá ömlött a forró kávé! – mondta kétségbeesve a pincér.

Lou azonnal odahozott nekem egy csomó szalvétát és azokkal kezdtem letörölni az italt. A bőrömet teljesen leforrázta, még szerencse, hogy volt rajtam nejlonharisnya, mondjuk sok hasznát nem vettem.

-          Ne haragudjon.

-          Na látod, én ezért sem iszom kávét. – mondta Louis.

-          Semmi gond, csak…

-          Kifizetem.

-          Nincs rá szükség. Csak egy harisnya, a sérülésnek pedig ez az ára. A fájdalom.

-          Ígérjük, többet nem fordul elő. – ismételte a pincér.

-          Én is remélem.

-          Itt a névjegyem kisasszony, ha valami mégis kéne. Ügyetlen voltam, bocsásson meg.

-          Köszönöm, viszont látásra, köszöntem el.

Gyorsan levettem a jobb lábamról a cipőt, hogy ne folyjon rá az anyag, majd Lou segített odavinni az autóhoz.

-          Úgy tűnik, hogy a jobb a szerencsétlenebbik felem. – nevettem fel kínomban. Közben nedves papírzsepivel borogattam a piros bőrfelületet,

-          Had tegyem jobbá. – mosolygott rám Louis, majd megsimogatta a combomat. – Remélem, most már nem fáj annyira.

-          Á, dehogy. Meggyógyítottál. –ráztam a fejem röhögve.

-          De most tényleg. Bízom benne, hogy nem fáj, legalábbis annyira.

-          Nem, most már tényleg nem, jó ez a borogatás. De azért kedves volt a nőtől, hogy segíteni akart meg a pincér is. Csak tudnám, hogy honnan volt ilyen ismerős az a név. Hm… Emma Gray. – néztem a tőle kapott névjegykártyát.

-          Hát, majd eszedbe jut. – mosolygott rám a fiúm. – Na, mindjárt indulhatunk. – kérdőn néztem rá. – De előbb…- megcsókolt. Így már értettem a dolgot. Ez mindig fontosabb, még jó. Imádom…!

12. Fejezet

 ***

-          És ez most miért? – kérdeztem ámulva.

-          Hát, ilyen „elő születésnapi” ajándéknak szántam, és mert megérdemled. – mondta mosolyogva. A két repülőjegyet a mellkasomhoz szorítottam és vigyorogva néztem Louis gyönyörű szemibe. A szülinapom szeptember harmincadikán van, tehát még egy kicsit arrébb, viszont a jegy egy héttel előbbre szól.

A barátom közelebb lépett hozzám és szorosan átölelve megcsókolt. Annyira imádom, hogy az utazás meg az ilyen dolgok kis apróságok mellette. Egyiptomnak pedig különösen örültem, mert hihetetlenül imádom a tengert; anyuékkal már régebben voltunk ott.

-          Éééés. – kezdte nevetve.

-          Ésss? – kérdeztem vissza.

-          Most majd búvárkodhatunk, mert ugyebár megígértem.

-          Igen, úgy tudom. – mondtam csábító vigyorral az arcomon. Lousi karjaiban beszélgettünk a kanapén, amikor benyitott Harry.

-          Veeeeeeeeer! Úgy hiányoztál, minden oké? – kacsintott rám a mókás fiú.

-          Persze. – nevettem fel.

-          Most irigy vagyok. Tudom milyen jó a kis Lou karjaiban feküdni.

-          Én jobban szeretem, ha Veronika fekszik az ölembe, már ne is haragudj Harry drágám. - mosolygott Louis.

-          Értem. – biggyesztette le a száját Harry, mire felálltam és megöleltem.

-          Most én jövök. – tárta ki a karját Louis és ő is magához szorította barátját.

-          Amúgy azért jöttem, mert megyünk el a rádió épületéhez.

-          Ja, oké. Várj, kikísérem Veronikát.

-          Jó. Szia.

-          Szia. – intettem vissza Harrynek, majd kézen fogva kisétáltunk Louisssal az épületből. Az eső még mindig csepergett.

-          Majd este találkozunk?  Várj inkább ezt kijelentem, nem is kérdezem. – nézett a szemeimbe a barátom.

-          Gyere át nyolckor, várni foglak. – húztam ravasz mosolyra a szám. Van is egy ötletem, hogy mivel lepjem meg a drágát. Holnap úgy is sokat kell majd aludnom este, hiszen csütörtökön már suli van. Mára még bőven belefér egy kaland. – És hozz fürdőruhát!

-          Szerintem arra nem lesz szükség. – vigyorgott, én meg csípőre tett kézzel megráztam a fejemet.

-          Akkor, szia, majd este.

-          Rendben. – szenvedélyesen megcsókoltuk egymást, majd az autómhoz rohantam. Hamar haza kell érnem, mert mindjárt éhen halok.

***

Mikor megérkeztem „birodalmamba” ledobtam a szennyesbe Peti ágyneműjét, majd az emeleti nagy fürdőszoba melletti szobába pakoltam. Itt elég ritkán voltam mostanában, úgyhogy áttöröltem minden egyes felületet és lemostam a csapot. Egy nagy, a padlóba süllyesztett fürdőkád van itt. Vagy inkább olyan jakuzzi féle; igazából az egyik kedvenc részem a házból. 

Hoztam fel rózsaszirmokat és körbeszórtam a kádat vele. Balra, fent a falon, a tükrök mellett halványan világítottak a lilás árnyalatú lámpák, gyönyörű volt. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél szebb végeredményt produkáljak. Négykor már készen voltam minden fontossal, így gyorsan elmentem tusolni. Kicsivel később bekapcsoltam a gépemet és válaszoltam az érkezett leveleimre. Kíváncsian fürkésztem a twitter oldalam, hogy kik az új követőim, végül pedig írtam levelet az iskolának, hogy megkaptam az e-mailt. A böngészés után elálmosodtam és szundítottam egyet.

-          ÁÁÁÁ! – riadtam fel, a telefonom csörgésére.

-          Szia, kicsim.

-          Anya? – néztem döbbenten a kijelzőt.

-          Igen. Nem voltál mostanában a skype-on, ezért hívtalak fel. Drága lesz, de nem baj. – mondta kellemes hangon.

-          Értem, mi újság? – ásítottam egy nagyot.

-          Oh, hát mi elvagyunk. Hiányzol az öcsikédnek, meg apádnak is. Csak gondoltam elmondom, hogy szülinapodra szeretnénk odautazni.

-          Komolyan? És, és, és pontosan mikor?

-          Az őszi szünetben. Öcsinek hamarabb kezdődik, mert kibővítik az iskolát. Október ötödikén mennénk. Csak pár nap lenne az egész.

-          Háááát, oké. – vakargattam meg a fejem. – Majd még megbeszéljük.

-          Rendben, vigyázz magadra! Szia, Veronika.

-          Szia, anya. – magam mellé raktam a telefonomat és azonnal agyalni kezdtem.

Elég fura lesz, ha jönnek majd. Nem tudom, hogy Louis mit fog szólni. Én nagyon kedvelem a szüleit, s remélem, hogy ez az enyéim iránt, tőle is kölcsönös lesz. A nagy gondolkozásba belemerülve, hirtelen észbe kaptam. Ránéztem az órára. Fél nyolc múlt. Felpattantam a kanapéról és a fürdőbe vettem az irányt. Gyorsan megfésülködtem meg fogat mostam, ami nálam ritka, de valahogy sikerült öt perc alatt lezavarnom az egészet. Van, mi motiváljon… A hűtőből hoztam fel egy vödör jeget és egy üvegpezsgőt, két pohárral. Bevittem a jakuzzi-hoz, aztán a gardróbomhoz siettem. A fürdőruhák előtt állva megakadt a szemem az egyik kedvenc, rózsaszín színű bikinimen. A felső részén, mint egy masni, úgy van elöl összekötve az anyag és pánt nélküli, ezért is imádom. Gyorsan magamra terítettem még egy hosszabb, átlátszó anyagú leplet, aztán készen is álltam Louis fogadására. Éppen, hogy, de még időben kapcsoltam, hogy a jeges vödör fent elolvad, ezét gyorsan beraktam a kis mélyhűtőbe, a sarokba. Eddig nem is tudtam, hogy mik vannak itt. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen házat vettek nekem, ráadásul ezen a helyen.

A csengetés pillanatában rohantam le a bejárati ajtóhoz. Gyorsan kinyitottam a kaput a gombokkal, majd az ajtót is.

- Szia, édes. Úgy hiányoztál. – mosolyogott rám Louis, majd megölelt.

- Szia. – villantottam ki én is pár fogamat, majd megcsókoltam a fiút.

- Éhes vagy?

- Nem, köszi, vacsoráztam már.

- Oké. És hoztál fürdőruhát?

- Igen, már az van rajtam. – nevetett, miközben a szűk, piros nadrágját alig bírta lehúzni a fürdőgatyája miatt. Okos megoldás, na mindegy, aranyos húzás volt tőle. – És, hová megyünk?

- Emelet, balra, folyosó legvégén jobbra az ajtó.

- Okéééé. – húzta el a szó végét, majd felkapott és a kezében foga felrohant velem az emeletre.

- Tegyél le! Most! – sikongattam, de mind hiába volt. Csak az ajtónál rakott le a drága.

- Nyithatom?

- Ühüm. – bólogattam mosolyogva, miközben idegesen az ujjaimmal szórakoztattam magamat. Lou kinyitotta az ajtót, majd rögtön megállt. Szájtátva bámulta a szobát, ahol a kád tele volt vízzel és rózsaszirmokkal. A tükörből láttam az arcát.

- Úristen, Ver. Ez gyönyörű. - fordult felém. Én meg mosolyogva megvontam a vállam, mire egy puszit nyomott a fejemre. – Akkor? Használjuk?

- Naná! – válaszoltam, majd a leplet ledobtam magamról a földre. Beszálltunk a kádba és szorosan Louis karjaiban ülve, beszélgetni kezdtem vele.

- Hosszú nap volt, mi?

- Az. De legalább a vége jó.

- Azt mondod?

- Bebizonyítsam? – kérdeztem tőle összehúzott szemekkel.

- Be, mondjuk nem mintha más véleményen lennék.

- Hát jó. – egy gyors mozdulattal végigsimítottam az arcát, és elmentem a pezsgőért. Elindítottam egy CD-t a távirányítóval, majd táncolni kezdtem neki.

- Húúúúh, nagyon szexi vagy. – vigyorgott rám, én pedig közelebb mentem hozzá, de véletlenül se annyira, hogy hozzáérjek. Direkt húztam az agyát, hogy egy kicsit szórakoztatóbb legyen a dolog.

- Na, most már elég lesz. – állt fel és odajött hozzám. Két kezével a kád szélének szorított, majd olyan közel hajolt, hogy szinte hallottam a lélegzetét. A hangszóróból a Wild Ones szólt, ami nagyon jól illett a hangulatomhoz.

- Imádlak. Nagyon. – nézett mélyen a szemeimbe.

- Én is. – válaszoltam komolyan, majd rám dőlt és szenvedélyesen megcsókolt. A kádban ölelkezve a barátommal,  rájöttem, hogyha én ennyire szeretem ezt a srácot, biztosan a szüleimnek is szimpatikus lesz és ennek eszméletlenül örülök. Kicsivel később már kezdett teljesen felázni a bőrünk, ezért ideje volt kiszállni.

-          Bírom ezt a kádat. – röhögött fel, aztán segített kimászni belőle.

-          Én is. Egyre jobban. - mosolyogtam.

-          Holnap után sulid van már?

-          Igen. – húztam el a számat. Ritkábban fogunk találkozni, kár, de muszáj elmennem. És Louis is ezt mondja.

-          Akkor ma este még ráérünk. – mosolygott, majd megfogta a kezemet és magához húzott.

-          Valahogy úgy. – mosolyogtam én is.

Lou gyorsan megfogta a lábamat meg a derekamat, aztán célba vette a szobámat. Ráfektetett az ágyra, majd mellém ült. Rám hajolva megcsókolt. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, majd vizes testemet sikeresen „letöröltem” az ágyneműbe.

-          Látod, mondtam, hogy nem kell. – mutatott rá a fürdőruhámra.

-          Nos, most már azt hiszem, tényleg igazad van. – húztam fel a szemöldökömet. Kezemmel magam mögé nyúltam, hogy kikapcsoljam a fölsőmet.

-          Várj, segítek. – mosolygott rám gyönyörű fogsorával és csillogó szemeivel.

Mikor elölről a hátamhoz nyúlt, én is így tettem, átöleltem, aztán megcsókoltam. Utána még egyszer, aztán megint… és ismét… és…

Életem egyik legjobb éjszakáját töltöttem el Louissal. Az a rózsaszín fürdőruha pedig tényleg nem kellett…

11. Fejezet

Az elmúlt napokban igyekeztem minél több időt tölteni Petivel, aki már csak ma estére marad itt. Kedd reggel, azaz holnap és nem is reggel, inkább hajnalban, hatkor indul a gépe Svédországba. Voltunk a városban, sokat vásároltunk, sétáltunk, találkoztunk a fiúkkal. De ez a pár hét is véget ér. Az egyik legjobb barátom ma tölti itt az utolsó éjszakát. Délután még egyszer, utoljára járkáltunk a környéken, aztán egy közös vacsorára gondoltunk, saját magunk által elkészítve.

-          Akkor azt az olasz tésztásat csináljuk meg? – érdeklődött a spájzból kikiabálva.

-          Igen, azt. Hozzál még ki tésztát. – válaszoltam neki, a lisztes meg ragacsos kezemtől pedig nem tudtam megvakarni a szememet, ami elég kellemetlen volt.

Szóval megcsináltuk az alapokat, majd a szószt is és már majdnem készen is lettünk. Felszaladtam az emeletre tiszta asztalterítőt lehozni, és bármennyire is kéne figyelnem, a lépcsőkőn még most is ugyan olyan gyorsan rohangálok, mint a balesetem előtt. A lekerekített szélű, hatalmas asztalnál, az egyik végén, meg a mellette lévő széknél terítettem meg. Egész „olaszos” hangulat lett.

-          Hmmm, ez finom lett. – mondta a kaját rágcsálva Peti.

-          Ja, szerintem is. Lehet elmegyek szakácsnak a végén. – nevettem fel.

-          Minek a végén? – fordította komolyra a szót.

-          Nem tudom. Majd szólok, ha valami lezárult.

-          Oké. – biccentett a fejével. Nem tudom miért tette fel ezt a kérdést, de igazából nem is nagyon érdekel.

Tovább ettünk. Majd egy kis pezsgőzés is közbejött a dologba, ami üvegezésbe folyt át.

-          Akkor, akinél megáll, az elmondja egy…

-          Egy titkát. – fejeztem be a fiú mondatát.

-          Rendben. – röhögött fel. – De te kezded. – megforgattam az üveget és kezdődhetett is az izgalmas játék.

Először nem nagyon tudtam, hogy mit fogok mondani, mert az első pár pörgetésem után már kifogytak a „kis titkaim”. De közben mindig töltöttünk egy- egy pohárkával vodkanarancsot, és valahogy mindig sikerült elmondanom apróságokat.

-          Na jó, most már tényleg nem tudok. – röhögtem Petinek az imént elhangzott, féltett kincsén, ami az, hogy egyszer hazavitte a nagyija fogkeféjét (?).

-          Oké. Akkor mit csináljunk? – vigyorgott rám a srác.

-          Hát… szerintem… aludjunk. Holnap korán kell kelni. – erre kicsit lebiggyesztette a száját.

-          Örülök, hogy itt lehettem, Ver.

-          Én meg azért, hogy itt voltál. – mondtam, majd megöleltük egymást.

Kicsit elpakoltam a nappaliban, mert eléggé nagy volt ott a káosz, aztán fogmosás után szinte beestem az ágyba. Alig bírtam elaludni. Az órák meg csak úgy repültek. Háromkor a drágaságos ébresztőm vetett véget a nyugtalan forgolódásaimnak. Idegesen kinyomtam a csörgést, erre a vekker leesett az éjjeliszekrényemről. A fejem a párnám alá húztam és egy nyöszörgés után kipattantam az ágyból. Már Péter is ébren volt. Bekopogtam a szobájának az ajtaján.

-          Szia, felöltözök, megiszunk egy teát valahol, és négykor odaérünk.

-          Oké, főnök. – mondta; én meg mosolyogva indultam vissza a szobámba.

 Egy fekete csőgatyát, egy topot, egy blézert és világos színű magassarkút választottam. Hajamat kiengedve hagytam. Szempillaspiráloztam, szemceruzával kihúztam a szemem, utána a fogmosással végezvén készen is voltam. Fél négy előtt kicsivel már az autómba pakoltunk.

-          Akkor minden megvan, ugye?

-          Asszem’. De úgy is szólsz, ha valami itt maradna.

-          Igen. – mosolyogtam rá.

A repülőtérhez közel, egy kis kávézóban kezdtük a napot. Ittam egy zöldteás shake-et, de bőven elég volt reggeli gyanánt. Négy óra előtt pár perccel hagytuk el a helyet. A kocsiban csendben utaztunk. Elég fusztráló volt, hogy még szürke az ég is, meg, hogy elválnak útjaink. Még ha nem is örökre. A repülőtéren leadtuk a csomagokat. A hangszórókból Bruno Mars-tól a Grenade ment, amitől kicsit depis lettem, de amúgy szeretem ezt a számot. A következő kapuhoz érve tudtam, hogy most jött el a búcsú ideje. Kicsit fájt, hogy elmegy, mert már elég régen láttam, de legalább most itt volt.

- Hiányozni fogsz. – csuklott el a hangom. Felfelé pislogtam, hogy ne sírjak, mert mindig meghatódom a búcsúzkodástól.

- Te is nekem. – simította meg a vállam. – Amúgy van még valami, amit nem mondtam el. Tegnap este se, és nem is akartam. Meg előtte sem, és ez nem miattam van. Figyelj, és kérlek, ne legyenek következmények, de ha most nem teszem meg, talán soha. – mondta komolyan, hangjából mégis áradt a szomorúság. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel mondani. A szemeimet törölgetve bámultam, mire hirtelen megcsókolt. Nem akartam elhúzódni, hiába ért hirtelen a dolog, úgy gondolom, ez fontos volt neki, és nem akartam tönkre tenni a pillanatot.

-          Peti…- próbáltam szólni. – Úgy sajnálom. Azt hittem barátok vagyunk. Ne haragudj, hogy az elmúlt pár hetet így kellett eltöltened. De te is tudod, hogy ez nem helyes és…

-          Figyelj, Veronika. Nem véletlenül nem mondtam el. Látom, hogy Louis nagyon szeret téged és te is őt. Nagyon jó barátom vagy, ezt a világért sem változtatnám meg. Tudom, most más lett minden, amiért megcsókoltalak, de bízom benne, hogy az idő elmossa az érzelmeimet, na meg persze a távolság. Azt akarom, hogy barátként emlékezz rám. Hiszen azok vagyunk.

-          Azok. – mondtam bágyadtan.

-          Na, mosolyogjál kicsi lány! – mosolyodott el a végén Peti is, mert ez így egy kicsit kínos szituáció volt. Aztán erőt vettem magamon és én is így tettem.

Még egyszer átöleltük egymást, de ez most rövidebb volt, mint szokott lenni és kicsit felszínesebb. Aztán integetve elbúcsúztunk egymástól. Igazából eléggé fájt az eset, hogy ő így érez irántam, mert általános óta az egyik legjobb barátom és sosem hittem volna, hogy valaha is belém szeret. És szerintem ő se. Kifelé menet egyre több érkező utas lézengett a bejáratnál. Kiérve rájöttem, hogy miért. Eleredt az eső és nem sokan tartottak a kezükben esernyőt. Odafutottam az autóhoz, de mire beültem a járgányba, szétáztam. Első dolgom volt, hogy tárcsázzam Louist.

-          Szia, ráérsz most?

-          Szia, igen, de bent vagyok a stúdióba.

-          Az nem gond. Odamegyek, oké?

-          Oké, mondom a címet. – gyorsan lefirkantottam egy lapra, amit találtam, majd leraktam.

A GPS-be bepötyögtem a címet, majd az esőtől vízben úszó parkolóból elhajtottam. Az egyetlen ember, akivel most szívesen találkoznék, az Lou. Tíz perc alatt eljutottam a célig. Ez a szerkezet csodákra képes, nem hittem volna, hogy ilyen „közel” van. Leparkoltam az épület előtt, majd csörgettem a barátomat. Mondta, hogy kerüljem meg az épületet, hátul vár. Nem volt kedvem elővenni az esernyőmet, ezért inkább az eresz alatt próbáltam végig vonulni. Kisebb-nagyobb sikerrel. Louis ott várt az ajtóban.

- Szia! – köszönt mosolyogva. Én választ nem adva neki, szorosan összekulcsoltam kezeimet a nyaka körül és hosszasan megcsókoltam. Ő pedig átkarolta a derekamat. Az ilyen pillanatok azok, amelyeket az életben nem lehet elfelejteni. Az idill után a cipőmet kezdtem el nézegetni, nem mintha olyan érdekes lenne, majd Louisra irányítottam a tekintetemet. Szegény ruhája vizes lett tőlem, de nem baj. Nagyot sóhajtottam, aztán belekezdtem a lényegbe.

-          Megcsókolt. Nem tudtam, hogy ez lesz. Ő se… Idáig. Ne haragudj, annyira sajnálom, de el kellett mondanom. Nem bírtam volna magamban tartani. Tényleg nagyon sajnálom, és csak remélni tudom, hogy megbocsátasz. – mondtam őszintén a srácnak.

-          Peti?

-          Ühüm. – bólogattam szomorúan.

-          Tudtam, hogy szándékai vannak veled. Nem csoda, hogy a múltkori buliban így leitta magát. Mind miattad volt. Á. – emelte el tekintetét rólam, én pedig ma másodszorra könnyeket ejtettem.

-          Ne haragudj. De én, én tényleg…

-          Figyelj, nem harag kérdése. Szomorú vagyok, jobban kellett volna rád vigyáznom. Pedig a végén már egészen megkedveltem a srácot. – mérgelődött. – De ugye most elment?

-          El, messze. – magyaráztam.

-          Akkor jó. És tudom, hogy megbízhatok benned. – mosolygott végül.

-          Átölelhetlek?

-          Persze, baby. Gyere! – szorosan magához húzott, én pedig a fejemet a vállán pihentettem.

Pár perc múlva bementünk az épületbe. Hatalmas, luxus, sok ember, sok műszer, sok iroda, sok szoba… soroljam még? Louis bevitt az egyik nagyobb helyiségbe és egy szekrényből kihúzott egy borítékot.

-          Hát, abból a két napból kicsit több lett. – vakargatta meg a tarkóját, majd átnyújtotta nekem a lapot.

-          Ez a meglepetés.

-          Igen, nyisd ki. – bólintott mosolyogva. A kíváncsiság hatalmas volt nálam. Mikor megláttam a levél tartalmát, iszonyat nagy boldogság fogott el. Hogy imádom-e Louis-t? Szerintem mást nem is tudnék érezni iránta…

10. Fejezet

Szeptember másodika. Egyre rövidebb nappalok; hosszabb éjszakák. Amióta itt vagyok Londonban, csak úgy elrepülnek a napok, hiszen mindegyik olyan jól telik.

Mivel „visszakaptam” a jobb karomat is, elkezdtem újra edzeni. Az elmúlt pár hétben kicsit elhanyagoltam, de a suli miatt, muszáj lesz.

Reggel korán keltem és sportmelltartóban meg futógatyában nyújtottam, az ugrásokat gyakoroltam, spárgát, majd mikor Peti is felébredt reggeliztünk.

-          … Ezek szerint jól aludtál.

-          Igen. Nem szoktam ilyen nyugtalanul, de lehet, hogy a takarómnak kilométer hiánya volt.

-          Lehet. – nevettem fel. Ugyanis a srác a szobája másik végében találta meg reggel a takaróját. Érdekes.

Miután beraktam a mosogatógépbe a tányérokat, elmentem lezuhanyozni. Mára egy drapp színű csőgatyát, félvállon lelógós, csíkos pólót és egy szintén a pólóhoz illő, kék balerinacipőt választottam.

A nappaliban olvasgattam, mikor megcsörrent a telefonom.

-          Igen, tessék?

-          Jó napot! Veronikával beszélek?

-          Igen. – válaszoltam a férfinek, az suli igazgatója lehet.

-          Szóval a jövő hét csütörtökjén kezdődne Önnek az iskola. Küldünk magának egy e-mailt, hogy milyen felszerelés szükséges. És akkor, heti háromszor kell bejárnia.

-          Én is így tudom. Rendben és köszönöm a levelet.

-          Ez csak természetes. A videói alapján elég ígéretes táncosnak bizonyul. És örülnénk, ha a délutáni foglalkozásokon is részt venne.

-          Köszönöm.

-          Akkor viszhall’! – és le is tette a készüléket. Nagy vigyorral az arcomon rohantam Petihez, aki fent kondizott.

Elhadartam neki, hogy mit mondott a férfi, majd mondtam, hogy átmegyek a fiúkhoz. Felkaptam a táskámat és indultam is át, a másik utcába. Még egyszer csekkoltam a mobilomat, hogy Louis most küldte-e az sms-t, hogy otthon vannak, aztán biztosan lépkedtem tovább a járdán.

-          Sziaaaaaaa! – ordította Zayn, mikor meglátott a kapuban.

-          Szia. – mondtam én is, majd átöleltem.

-          Gyere, éppen elvagyunk a srácokkal.

-          Aha, szóval elvagytok. – nevettem fel. Zayn bólintott, majd beléptünk a villába.

Harry-vel futottam össze először. Őt is átöleltem, meg puszilkodtunk, aztán felmentem az emeletre, ahol Niall és Lou biliárdoztak, Liam meg gitározgatott. Mosolyogva köszöntem nekik, mire Louis odajött hozzám és megpuszilta a fejem. Aztán hamar abba is hagyták a játékot, mert Harry állandóan bekavart. Vidáman néztem őket.

-          Feljössz a teraszra? – kérdezte Louis.

-          Aha, fel. – mondtam.

Röhögve belepacsizott Zayn tenyerébe, mikor a folyosón összefutottunk, majd felmentünk a következő emeleti tetőteraszra. A kilátás egyszerűen gyönyörű volt. Úgy éreztem magamat, mint valami kilátóban.

-          Mi újság? – kérdeztem a barátomat.

-          Semmi különös. Ma végre itthon lehetünk délután.

-          Az jó.

-          Veled?

-          Engem felhívott a suli igazgatója. Jövő hét csütörtökön lesz az első nap és akkor heti háromszor kell bejárnom.

-          Értem. Majd megoldjuk, hogy mikor találkozzunk. – mondta, majd leült az egyik kanapéra. Én pedig az ölébe. – Összeöltöztünk. – nevetett fel.

-          Jaaa, tényleg. Nagyon bírom a csíkos pólóidat. – fejemmel kicsit felé fordultam és rá kacsintottam. – Meg amúgy téged is. – mondtam csábító mosolyra húzva a számat, mire a fiú megcsókolt.

Imádom, elmondhatatlanul. Még egy jó ideig beszélgettünk, meg ilyesmi, én meg az ölében a fiúnak, elaludtam.

Már szürkület volt, mire felébredtem. Louis a kezében tartott BlackBerry –jét bújta.

-          Hát, akkor neked is szia. – nézett le rám gyönyörű mosolyával.

-          Mennyit aludtam? – kérdeztem tőle kómás fejjel.

-          Pont annyit, hogy kicsit később még meg tudjunk nézni a szobámban egy romantikus filmet.

-          Hmmm. – a kezemmel átöleltem a fiút, majd felálltam. – Jól hangzik. – mondtam egy nagy nyújtózkodás közepett.

-          Kérsz vacsorát?

-          Hát, megköszönném. – bólintott egyet a fejével, aztán zsebre vágta a készüléket. Mosolyogva kinyitotta nekem a teraszajtót, mire bementem a házba. Már indultam is le, mikor megfogta a kezemet. Hatalmas vigyorral a fejemen ballagtunk le a konyhába.

Rájöttem, hogy a fiúk háza hatalmas. Ugyanis egy másik lépcsőn mentünk le a konyharészhez, amit eddig még nem is láttam. A félkörív alakú étkezőben, pedig egy egész seregnyi katona elférne. Tulajdonképpen olyan, mint egy modern palota.

-          Jaj, ma mit eszünk? – nézett bele a hűtőbe csillogó szemekkel Niall.

-          Halat. – mondta Liam. – Üljetek le, tálalok! – nézett a kajára elégedetten. Ezek szerint ma ő készítette a vacsit.

-          Liam cica, biztosan fincsi lett. – mondta vékony hangon Harry, mire mindannyian felröhögtünk.

Szóval a vacsora az tényleg jól sikerült. Segítettem bepakolni a mosogatógépbe az edényeket, Liamnak, majd mentem is fel Lou után a szobájába tévézni. A Benjamin Button különös élete című filmet néztük meg. Szeretem ezt a DVD-t. Már elég régen láttam, úgyhogy örültem, hogy a hatalmas képernyőn ezt bámulhatom. Louis-hoz bújva figyeltem a történetet.

-          Jó filmet választottál. – jegyeztem meg.

-          Köszi, igyekeztem. – villantotta ki hófehér fogsorát. Egyébként a film közben répát rágcsáltunk, amit még előtte vágott fel karikákra Lou, lent a konyhában. Fura kicsit, de így tökéletes. És a répát amúgy is szeretem és egészségesebb, mintha popcornt zabálnánk.

-          Azért fura egy történet.

-          Aaaz. – simította hátra a hajamat a fiú.

-          Egyébként van egy meglepetésem számodra.

-          Mi? – ültem fel, érdeklődve a dolog iránt.

-          Majd meglátod. Két nap múlva.

-          Az hosszú idő. – nyafogtam, mire egy ravasz vigyorra húzta a száját.

-          A-a. Ki kell várnod. Szerintem örülni fogsz neki.

-          Mivel te adod, valószínű. – mondtam zavartan.

-          Aranyos vagy. – nézett  mélyen a szemeimbe, mire majdnem elolvadtam.

Nagyon fusztrál, hogy nem tudom, miről van szó, de úgy is kivárom.  Figyelmesen néztem tovább a filmet és a végén megint sikerült elsírnom magamat. Eléggé érzékeny vagyok. Kiskoromban a Bambin is mindig sírtam. Könnyeimet letörölve, gyorsan üzentem Petinek, hogy nem alszok ma otthon, mire visszaírt, hogy nem gond, mert úgy is el van foglalva (?).

Gyorsan elmentem tussolni meg ilyesmi, majd felvettem a Louis gardróbjában lévő pólómat, meg a rövidgatyát, ilyesmit, ami azért van, hogyha itt alszok, (ami, valljuk be, elég gyakori), legyen tiszta ruhám.

Aztán egy „jó éjt” csók után, a fiú karjaiban álomba is merültem.

9. Fejezet

 Az elmúlt két napban elég fáradtak voltunk. Peti nehezen tűrte a másnaposságot, mert nem szokott ennyit, vagy egyáltalán alkoholt inni. És a buli utáni reggel tényleg a fiúknál találtuk meg. Ott aludt.

A srácok sokat dolgoztak, így mi a házban napoztunk, ettünk-, ittunk, tévéztünk, fürödtünk, stb.. A tegnapi nap folyamán pedig megszabadulhattam a drágaságos gipszemtől is. Petivel mentem be a kórházba, mert Lou nem tudott jönni, de nem haragudtam rá. Még jó, hogy.  Ünneplés képen meg beültünk délben egy kis hangulatos vendéglőbe. A teraszon foglaltunk helyet. Ahogy körbenéztem a helyen, rögtön elkapott egy érzés. Nemcsak a gipszemtől váltam meg, hanem a nyártól is. A nap már a déli órákban is narancsos árnyalatokat villantott a sugaraival, és az ember is kevesebb az utcán. Másfél hét múlva meg nekem is kezdődik a suli. Így ért véget az idei nyár. Elég tartalmas volt, mit ne mondjak.

- Hölgyem, és maga mit kíván ö’nni? – kérdezte egy pincér, feltehetőleg francia akcentussal.

- Jaj, bocsánat, csak elgondolkoztam.

- Szóval, mit öhájt?

- Egy Palermo tálat. – mosolyogtam rá, aki eléggé izgult a rendelés miatt. Még a kis pötyögtetőjét is elejtette, amivel az ételeket üti be a szerkezetébe.

- Te meg min nevetsz? – néztem rá Petire, akinek már a könnyei is folytak és majdnem megfulladt a röhögéstől.

-         Eszembe jutott, amikor te is ilyen akcentussal beszéltél, mondjuk te németül.

-         Ahj, ne már! Az régen volt. – mondtam kínosan.

-         Hogy is volt? „Médcshen”? – lassan már neki vörösebb volt a feje a röhögő görcstől, mint nekem kínomban. Egy erőltetett mosollyal odafordultam a mellettünk lévő asztalnál ülőkhöz, majd én is felnevettem. A régi szép idők. Egyébként az akcentust leszámítva jó vagyok németből, szóval Péternek egy szava sem lehet.

-         Igen, úgy. – sóhajtva mosolyogtam a fiúra.

-         Elnézést! – tipegett oda hozzánk egy ötven körüli, hidrogén-szőke hajú nő. – Pár napja láthattam Önöket egy buliban? Mert vélhetően igen. Nos, csak úgy mondom kisasszony, hogy benne van a mai újságban. És pont kitakar a képből. Na, mindegy is, csak megjegyeztem. További jó szórakozást. – majd vissza is ment a társaságához. Louis Vuitton – os táskája pedig végig ott virított kezén.

-         Már csak ez hiányzott. – kortyoltam bele az italomba.

-         Ez érdekes lesz. – mondta Peti is elgondolkozva.

Közben kihozták az ételt, én pedig tekintetemmel átfutottam a környéket. Most, hogy tudom, nyilvánosságra kerültünk Lou-val, észrevettem, hogy egyre többen figyelnek engem. Néhányan még újságot is tartanak a kezükben, és arról susmorognak valamit. Kezdtem egyre kínosabban érezni magamat.

-         Ha megettük, lépünk. Oké? – nézett rám komolyan Peti. Némán bólogattam.

Miután végeztünk és fizettünk, sietősen vettük az irányt hazafelé.

Hirtelen Peti visszarántott, előttem pedig elszáguldozott egy autó. A szívem majd kiugrott a helyéről és rémülten Petire néztem. Annyira elbambultam, hogy nem vettem észre a közeledő kocsit, pedig nekünk volt zöld a lámpa.

-         Te jó Isten! Köszönöm. És ne haragudj, nem figyeltem. – mondtam ziháltan.

-         Semmi gond, Veronika. Nyugi. Figyelek. – hálásan ránéztem, majd óvatosan átsétáltunk a zebránál.

 A következő átkelőn már belekarolt a kezembe, így nem volt rá esély, hogy figyelmetlenségem ellenére, mondjuk, elcsapna egy száguldozó autó.  Az arra járó, korombeli lányok lenézően pillantottak rám és egy-két „szánalmas” meg hasonló jelzőkkel illettek. Szemeimet lesütöttem, de nem engedtem el Peti karját, csak a túl oldali járdánál. Szomorúan ballagtunk végig a butikos soroknál.

- Ne foglalkozz velük. Nem is ismernek. – veregette meg a vállam a fiú. Mosolyt erőltetve az arcomra ránéztem.

- Rendben. – mikor lekanyarodtunk a tőlünk négyutcányira lévő közhöz, máris jobb lett a hangulatom. Kevesebb ember, kevesebb gond.

- Várj, egy pillanat. – szólt Peti és odaszaladt az egyik újságos bódéhoz.

- Jó napot! A mai újságot kérném. Azt ott.

- Tessék. – emelte le a felakasztott magazint a néni, majd felnézett a szemüvegéből. Egyenesen felém. Hol a papírra, hol rám ingatta fejét, majd egy vállvonással visszaült a székére.

- Jaj, nem hiszem, hogy akarom látni. – húztam el a számat, mikor Peti visszaért.

- Hát, ha tudni akarjuk, hogy miért így néznek rád a lányok, akkor muszáj lesz. – mondta. Sóhajtva belenéztem a lapok közé. Rögtön a címlapon ott virított a képem, miközben Louis-sal az első „nyilvános” csókunkat éltük át. „ A One Direction ősvezére rózsaszínben látja a világot….” – címmel látták el a cikket.

- Majd otthon, oké? – kérdeztem Pétert.

- Jó-jó. – bólogatott. A hosszú utcákon, a hatalmas házak között ballagtunk.

Mikor végre a nappaliban ülve lazíthattam, rájöttem, hogy mennyivel jobb gipsz nélkül. Vagyis a végére már tökre megszoktam. De amikor a szobában felvettem a bikinimet, meg egy laza pólót, ami vagy két perc alatt megvolt, s ennek tetejébe még a medencébe is megmártózhatok, biztos voltam benne, hogy ennél nincs is jobb dolog.

-         Akkor, lapozzunk. – nézett rám Peti.

-         Okéééé. – röhögtem fel. Majd térdeim körül összekulcsoltam a kezeimet.

A cikk elolvasása után elgondolkoztam. Honnan tudják a nevemet? A koromat? Na, mind egy. Valószínűleg a meghívó alapján. Kicsit rosszul esett, hogy ott volt a cikk végén a kérdés, hogy „vajon meddig fog tartani ez a szerelmi románc??”. Nagyon pozitívak.

- Nem is annyira vészes. – vakargatta meg a tarkóját Peti.

- Annyira. – ismételtem. Utána gyorsan felmentem a netre. Twitteren meglepetten néztem, hogy több mint ezer új követőt és egy csomó új twittet tudhatok magaménak. Volt pozitív, de akadt jó sok negatív vélemény is. Inkább lementem róla. A közösségin rengeteg új levél – ismerősnek jelölés, stb. fogadott. A barátaimnak visszaírtam, majd kifeküdtem a teraszra napozni.

Kicsivel később csörögni kezdett a telefonom. Rohantam, ahogy csak tudtam és a konyhában, az egyik szekrényben (?) meg is találtam.

-         Szia! – vettem fel ziháltan, mert a futás miatt kicsit kimerültem.

-         Szia, Ver. – hangzott lágy hangja. –Minden rendben volt a kórházban?

-         Igen. Levették, ááá, imádom.

-         Akkor jó. Figyelj, későn végzünk, még lesz egy dedikálás is négykor, szóval nem tudom, hogy mikor érünk haza.

-         Figyelj, gyertek át, este, mikor végeztünk és medencézünk meg ilyesmi, oké?

-         Aha.

-         Jól, van. Amúgy majd kéne valamiről beszélnünk is. – kókadt le a hangulatom.

-         A sajtó? – kérdezte gyorsan.

-         Az.

-         Megbeszéljük.

-         Jó. – mondtam.

-         Akkor, szia, puszi!

-         Puszi, szia. – mosolyogva nyomtam ki a beszélgetést, majd visszamentem az udvarra.

* * *

Hattól készülődni kezdtem. Előre rendeltem pizzát nyolcra. A kinti égőket leellenőriztem, hogy működnek-e, elmentem hajat mosni, aminek olyan túl sok értelme nem volt, aztán felvettem az egyik kedvenc, barna színű- arany mintás bikinimet.

Peti egész délután, röhögve nézte, hogy ide-oda rohangálok a házban, szóval a sok lépcsőzés miatt lehet, hogy izomlázam is lesz. Szóval nyújtottam is, meg törölközőket vettem elő. Sokat. És háromnegyed nyolckor már eléggé lement a Nap . Lassan már hűvös lesz és fürödni se tudunk, úgyhogy ennek a medencés estének nagyon jónak kell lennie. De a társaság már biztosítja a hangulatot.

Aztán csengettek is. A pizzát bevittem a konyhába, hogy ne hűljön ki túlzottan. Utána a nappaliban ülve tévéztem kicsit. Olyan ritkán használom a tévémet, hogy már mondhatni fölösleges is. Peti pedig gyorsan megmártózott egyet a vízben. Aztán negyed kilenc után ismét a csöngő hangjára felugrottam és rohantam az ajtóhoz. Bentről kinyitottam a kaput a fiúknak, majd az ajtóban megvártam őket. Mindegyiket megöleltem, majd hátratessékeltem az udvarhoz. Egész hangulatos lett a sok fáklya meg lámpa miatt. A sötét bejáratnál végre Louis is beért. Rámosolyogtam, majd szenvedélyesen megcsókolt. Ölelése olyan biztonságot ad, hogy egy teljesen más világba érzem magam olyankor.

-         Hát, szia. – mondtam neki vidáman.

-         Szia, hoztam neked valamit. – fürkésző tekintettel néztem, ahogy a hátsó farzsebéből kivesz egy kis papírzacskót. Csillogó szemekkel néztem, ahogy előhúz belőle egy kulcstartót.

-         Jaj, de aranyos. Nagyon köszönöm. – vettem át vigyorogva az apróságot. Kétfelé lehetett venni. Egy-egy kis egér volt, akik a kezükben félbetört sajtot tartottak. És, ha összerakjuk a kettőt, akkor egy szívecske formájú étel jön ki. – Hol szerezted? – kérdeztem mosolyogva.

-         Rendeltem. – vakargatta meg a nyakát. Mert gondoltam, hogy itt Londonban nem soka magyar zászló mintájú- pólós kisegér kulcstartó van.

-         Tényleg köszi. – szóval van még valami, ami összeköt minket.

Felsétáltunk a szobámba és az ágyra dőlve beszélgetni kezdtünk.

-         Szóval láttam az újságot. – kezdtem bizonytalanul.

-         Én is, Figyelj, ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Tudtam, hogy meg fogják jeleníteni, a hírességeknek alig van magánélete. Nem is ide vagyunk bejelentve, hogy itt lakunk. Nagyon sajnálom, és remélem, hogy nem vagy szomorú vagy, ilyesmi. Egy csomó lány inkább kiélvezi ezt a helyzetet, hogy végre benne lehet a tévében, meg hogy megismerik, de tudom és hiszem, hogy te nem ilyen vagy, úgyhogy kérlek, ne haragudj rám.  – már próbáltam volna szólni, de Lou még mindig folytatta. – Sok turnénk lesz, van, és ezért sokat leszünk távol. Olykor ritkábban tudunk találkozni és a távkapcsolat nagyon nehéz. Remélem, hogy megértesz, és velem maradsz, mert én nagyon örülnék neki. Igazából az van, hogy szeretlek és bármilyen távolra kéne is mennünk, ha valamikor tudnánk találkozni, akkor nem lesz ez másképp. – döbbenten figyeltem, ahogy elmondta a véleményét. Én is tudom, hogy a távkapcsolat nagyon nagy felelősség és nehéz is. Teljesen meghatódtam a szavaira és lehunyt szemmel szorosan átöleltem.

Ott ültünk az ágyamon, egymás karjaiban, egymásért. Még sosem voltam ennyire szerelmes, mint most. És bármennyire próbáltam, nem sikerült és egy könnycsepp futott végig az arcomon. Erre a beszélgetésre szükség volt.

-         Tudtam, hogy mivel jár ez. A távolág nagyon nehéz és tényleg bíznunk kell a másikban. Nem érdekel, hogy megtudták. Sokan örülnek is neki, a negatív véleményre meg nem adok. Örülök, hogy ezt gondolod rólam, mert nem is a hírnévért megyek, még jó. De a lényeg, hogy tudd, én is szeretlek. Nagyon. - mosolyogva megcsókolt, aztán leindultunk a többiekhez.

Végre úszhattam, ugrálhattam, fürödhettem, lubickolhattam, pancsolhattam. Imádom a vizet és el sem tudnám nélküle képzelni az életem. Igaz ez nem egy Vörös-tenger, de most megteszi. Kilenc után megettük a pizzák nagy részét, Niall a legnagyobbat, aztán tovább tettük a dolgunkat. Zayn-nel meg Harry-vel besélgettem, Louis fürdött Liammal együtt, Peti meg Niall-lel pókerezett. Közben bekapcsoltuk a rádiót. Eminem-től a Lose yourself ment, ami az egyik személyes kedvencem. Kellemes volt a velük töltött idő. Imádom ezeket, a srácokat és azt hiszem ennél szerencsésebb nem is lehetnék.

Szóval így telt a tegnapi napom. Ma dél körül elmentek a fiúk, mi pedig Petivel az utolsó meleg időt kiélvezve egész nap az udvaron lustálkodtunk, meg táncoltunk, ilyesmi. Tartalmas nap volt, az biztos.