13. Fejezet

Reggel kilenc. Teljesen frissen és boldogan ébredtem fel a Louissal töltött éjszaka után. Óvatosan megnéztem az órám, majd kibújtam a fiú karjai alól.

-          Reggelt! – mosolygott rám.

-          Szia! Most már azt hiszem fel kellene kelnünk, mert kéne vennem egy-két cuccot a suliba.

-          Miért hány óra van?

-          Kilenc múlt. – mondtam egy nagy ásítás közepette.

-          Hááát, jól van. De veled megyek, alap.

-          Rendben. – ültem fel végtére, majd bementem a gardróbba átöltözni.

Egy színes ruhát és egy óarany árnyalatú cipőt néztem ki magamnak.   Éppen akasztottam le a szoknyát a vállfáról, mikor Louis szintén belépett a szobába.

-          Megdobnál egy reggelivel, mielőtt bárhová is elindulnánk? – kérdezte ártatlan mosollyal, majd odajött és hátulról átkarolt.

-          Azt szeretnéd?

-          Szeretném.

-          Hát, oké. – gyorsan felkaptam a ruhát, majd lerohantam a konyhába két szendvicset összedobni.

A finom reggeli után, megmosakodtunk, majd indulhattunk is a bevásárló körutunknak. Louis autójával mentünk, tehát ő vezetett. Vidáman hallgattam a rádiót, miközben az utat fürkésztem. A tegnapi esős nap után, ma a felhők mögül még látni lehetett a nap halvány sugarait.

A plázához érve kiszálltunk a kocsiból a parkolóban. Rámosolyogtam a fiúra, majd megfogta a kezemet. Ujjainkat szorosan összekulcsoltuk, majd Lou sapival a fején, én pedig egy sima pántban célba vettük a főbejáratot. Néhány rajongó távolról integetett felénk, de nem jöttek oda hozzánk, vagyis nem mindenki.

- Akkor a sportboltba?

- Jaja. – kacsintottam rá. A balerinacipők rengetege közt szinte elvesztem, de tudtam, hogy melyik a legjobb minőségű és természetesen fel is lehet próbálni őket. Mivel láttam szegény Lou-n, hogy nem nagyon tud mit kezdeni magával, javasoltam neki, hogy nézze meg a búvárruhákat, úgy is szükségünk lesz rá. Rögtön beleegyezett. A cipőkön kívül (két párt vettem), egy ugrókötél, s egy fürdőgatya is bekerült a csomagba. Igen, ha többen megyünk vásárolni, ráadásul mind a ketten szeretünk, (bár Louis nem nagyon látja be a dolgot, de ez van), akkor az tuti, hogy nem csak egy-két cuccal térünk haza.

A tárolóban leraktuk a csomagokat, majd vettük az alkalmat és a cipőbolt után beültünk moziba. A pénztáros csajnak felcsillant a szeme, mikor meglátta Louist, majd hatalmas vigyorral az arcán megszólított minket.

- És hány órásra szeretnétek menni? – kérdezte többes számban, de csak a barátomra nézett. Idegesen kopogtattam az ujjammal a pultot és hol a csajra, hol a fiúra néztem. Meglehetősen lassan végzett a jegyek átadásával a lány, aminek nem igazán örültem.

- Akkor, szia! – köszönt el, majd kósza tincseit a válla mögé dobta.

- Hello! – intettünk búcsút mi is neki.

A popcorn (amit én csak és kizárólag sajtszósszal eszem meg) és a Cola megvétele után odaballagtunk a mozi bejáratához.

- Sziasztok! Jegyeket kérném. – mosolygott ránk egy srác. – Jé, te vagy az Veronika? Tudod, találkoztunk azon a múltkori fotózáson, nagyon csinos voltál. – mondta kedvesen.

- Tényleg, most már emlékszem. Hogy kerülsz ide?

- Hát, csak az egyik haveromat helyettesítem.  Eltört a lába, aztán felajánlottam neki, hogy bejövök egy-egy órát néha, nem kell a pénz része, szívesen csinálom.

- Hát igen, ezek a törések mostanában elég gyakoriak. – jegyezte meg Louis a tarkóját vakargatva.

- Hát, a múltkor most, hogy így mondod Veronikáé is el volt törve, azaz a keze. Örülök, hogy az óta meggyógyult. Amúgy nem is tudtam, hogy ti errefelé szoktatok lenni.

- Hát, ha van időnk, akkor be-benézünk. – mesélte neki lazán Louis. Hát persze, hogy simán elbeszélget a fiúval, és úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mennyire nyomul meg stíröl engem, hiszen végig a fenekemet fogja a beszélgetés közben. Jellemző, de ezt akkor is, csak pozitív tulajdonságként könyvelhetem el.

- Örülök, hogy találkoztunk. Szerintem a stúdióban még fogunk vagy valahol. Szia. – mosolyogtam rá a fiúra, aztán beindultunk a termek felé. Louis is hátrafordult még egyszer, majd a másik kezével (amelyikkel nem velem volt „elfoglalva”) integetett a fiúnak. Láttam Edward fura arcát, hogy most nem tudja mire vélni a helyzetet. Hát Lou-n pedig az a tipikus” foglalt vagyok, ez van, de szerelmes!” arckifejezés feszengett.

A film nagyon-nagyon tetszett. Egy akciófilm mindig jó, ha megnézem, de ha nem vesznek rá, akkor szívesebben nézek valami romantikus filmet. De ez most nem olyan volt. Louis-sal egy élmény moziba menni, mert időnkét, amikor csak úgy ránézek és eltűnődök azon, hogy mennyire szeretem, mindig nyom egy puszit az arcomra.

-          Kell még valami?

-          Veszek egy sporttáskát, de amúgy szerintem már nem.

-          Jól van. Addig lehet, elmegyek kajálni egyet.

-          Hát szerintem ne menj egyedül. – nevettem fel. Louis körbepillantott, majd ismét rám nézett. – ja, lehet, hogy nem kéne.

Elindultunk az Adidas üzletbe. Nem akartam már ott vacakolni, szóval gyorsan megnéztem a kínálatot, majd kiválasztottam egy fehér sporttáskát. Mivel a mozis kis popcorn nem volt elég kettőnknek, ami nem is baj, mert nem valami egészséges, mindegy, megbeszéltük, hogy elmegyünk egy étterembe.

-          Na, de mégis hová?

-          Az egyikbe, majd úgy is meglátod. – mondta, én pedig tovább gondolkoztam rajta. Közben a BlackBerry-met nyomkodtam. Szeretem a meglepetéseit, de tudni is jó, azt amiket tervez.

-          Hallod, majd rendelünk neten a nyaraláshoz dolgokat. Egyszerűbb. – magyarázta. – Meg majd a srácok is segíteni kiválasztani azt a búvárruhát, ami szörfözésnél a legjobban kihangsúlyozza a testi adottságaimat.

-          Te boloooond! – nevettem fel, majd megsimítottam a karját.

-          Hiányozni fognak abban az egy hétben. De lesz ott valaki, aki minden problémámat elfeledteti velem.

-          Remélem.

Egy nagy, régi stílusú épület elé értünk. Besétáltunk a belső udvarba és egy olyan érzés fogott el, mintha visszamentünk volna a reneszánsz korba. Mindenhol díszes vonások, aranyozott oszlopok virítottak, könnyed kis asztalok és még a legtöbb vendég is csinos, elegáns ruhákat viselt. Nagyon hangulatos egy hely volt.

-          Hallod, te honnan ismersz ilyen helyeket?

-          Innen-onnan. – hangzott a konkrét válasz, majd a fiú odavezetett egy asztalhoz és kihúzta nekem a széket.

-          Köszönöm. – mondanom sem kell, majd elolvadtam tőle és az aranyos tekintetétől.

Rendelés után megettük az aranyozott evőeszközökkel a rántott dolgokat, majd ittunk egy-egy csésze teát. Teljesen királylánynak éreztem magamat, már csak egy korona és egy selyemkesztyű hiányzott a dolgokból. A számla kifizetése után indultunk a kijárathoz.

- Hé, kisasszony! – hallottam, hogy kiabálja valaki, hátrafordultam, majd éreztem, ahogy égni kezd a lábam. – rá ömlött a forró kávé! – mondta kétségbeesve a pincér.

Lou azonnal odahozott nekem egy csomó szalvétát és azokkal kezdtem letörölni az italt. A bőrömet teljesen leforrázta, még szerencse, hogy volt rajtam nejlonharisnya, mondjuk sok hasznát nem vettem.

-          Ne haragudjon.

-          Na látod, én ezért sem iszom kávét. – mondta Louis.

-          Semmi gond, csak…

-          Kifizetem.

-          Nincs rá szükség. Csak egy harisnya, a sérülésnek pedig ez az ára. A fájdalom.

-          Ígérjük, többet nem fordul elő. – ismételte a pincér.

-          Én is remélem.

-          Itt a névjegyem kisasszony, ha valami mégis kéne. Ügyetlen voltam, bocsásson meg.

-          Köszönöm, viszont látásra, köszöntem el.

Gyorsan levettem a jobb lábamról a cipőt, hogy ne folyjon rá az anyag, majd Lou segített odavinni az autóhoz.

-          Úgy tűnik, hogy a jobb a szerencsétlenebbik felem. – nevettem fel kínomban. Közben nedves papírzsepivel borogattam a piros bőrfelületet,

-          Had tegyem jobbá. – mosolygott rám Louis, majd megsimogatta a combomat. – Remélem, most már nem fáj annyira.

-          Á, dehogy. Meggyógyítottál. –ráztam a fejem röhögve.

-          De most tényleg. Bízom benne, hogy nem fáj, legalábbis annyira.

-          Nem, most már tényleg nem, jó ez a borogatás. De azért kedves volt a nőtől, hogy segíteni akart meg a pincér is. Csak tudnám, hogy honnan volt ilyen ismerős az a név. Hm… Emma Gray. – néztem a tőle kapott névjegykártyát.

-          Hát, majd eszedbe jut. – mosolygott rám a fiúm. – Na, mindjárt indulhatunk. – kérdőn néztem rá. – De előbb…- megcsókolt. Így már értettem a dolgot. Ez mindig fontosabb, még jó. Imádom…!