9. Fejezet

 Az elmúlt két napban elég fáradtak voltunk. Peti nehezen tűrte a másnaposságot, mert nem szokott ennyit, vagy egyáltalán alkoholt inni. És a buli utáni reggel tényleg a fiúknál találtuk meg. Ott aludt.

A srácok sokat dolgoztak, így mi a házban napoztunk, ettünk-, ittunk, tévéztünk, fürödtünk, stb.. A tegnapi nap folyamán pedig megszabadulhattam a drágaságos gipszemtől is. Petivel mentem be a kórházba, mert Lou nem tudott jönni, de nem haragudtam rá. Még jó, hogy.  Ünneplés képen meg beültünk délben egy kis hangulatos vendéglőbe. A teraszon foglaltunk helyet. Ahogy körbenéztem a helyen, rögtön elkapott egy érzés. Nemcsak a gipszemtől váltam meg, hanem a nyártól is. A nap már a déli órákban is narancsos árnyalatokat villantott a sugaraival, és az ember is kevesebb az utcán. Másfél hét múlva meg nekem is kezdődik a suli. Így ért véget az idei nyár. Elég tartalmas volt, mit ne mondjak.

- Hölgyem, és maga mit kíván ö’nni? – kérdezte egy pincér, feltehetőleg francia akcentussal.

- Jaj, bocsánat, csak elgondolkoztam.

- Szóval, mit öhájt?

- Egy Palermo tálat. – mosolyogtam rá, aki eléggé izgult a rendelés miatt. Még a kis pötyögtetőjét is elejtette, amivel az ételeket üti be a szerkezetébe.

- Te meg min nevetsz? – néztem rá Petire, akinek már a könnyei is folytak és majdnem megfulladt a röhögéstől.

-         Eszembe jutott, amikor te is ilyen akcentussal beszéltél, mondjuk te németül.

-         Ahj, ne már! Az régen volt. – mondtam kínosan.

-         Hogy is volt? „Médcshen”? – lassan már neki vörösebb volt a feje a röhögő görcstől, mint nekem kínomban. Egy erőltetett mosollyal odafordultam a mellettünk lévő asztalnál ülőkhöz, majd én is felnevettem. A régi szép idők. Egyébként az akcentust leszámítva jó vagyok németből, szóval Péternek egy szava sem lehet.

-         Igen, úgy. – sóhajtva mosolyogtam a fiúra.

-         Elnézést! – tipegett oda hozzánk egy ötven körüli, hidrogén-szőke hajú nő. – Pár napja láthattam Önöket egy buliban? Mert vélhetően igen. Nos, csak úgy mondom kisasszony, hogy benne van a mai újságban. És pont kitakar a képből. Na, mindegy is, csak megjegyeztem. További jó szórakozást. – majd vissza is ment a társaságához. Louis Vuitton – os táskája pedig végig ott virított kezén.

-         Már csak ez hiányzott. – kortyoltam bele az italomba.

-         Ez érdekes lesz. – mondta Peti is elgondolkozva.

Közben kihozták az ételt, én pedig tekintetemmel átfutottam a környéket. Most, hogy tudom, nyilvánosságra kerültünk Lou-val, észrevettem, hogy egyre többen figyelnek engem. Néhányan még újságot is tartanak a kezükben, és arról susmorognak valamit. Kezdtem egyre kínosabban érezni magamat.

-         Ha megettük, lépünk. Oké? – nézett rám komolyan Peti. Némán bólogattam.

Miután végeztünk és fizettünk, sietősen vettük az irányt hazafelé.

Hirtelen Peti visszarántott, előttem pedig elszáguldozott egy autó. A szívem majd kiugrott a helyéről és rémülten Petire néztem. Annyira elbambultam, hogy nem vettem észre a közeledő kocsit, pedig nekünk volt zöld a lámpa.

-         Te jó Isten! Köszönöm. És ne haragudj, nem figyeltem. – mondtam ziháltan.

-         Semmi gond, Veronika. Nyugi. Figyelek. – hálásan ránéztem, majd óvatosan átsétáltunk a zebránál.

 A következő átkelőn már belekarolt a kezembe, így nem volt rá esély, hogy figyelmetlenségem ellenére, mondjuk, elcsapna egy száguldozó autó.  Az arra járó, korombeli lányok lenézően pillantottak rám és egy-két „szánalmas” meg hasonló jelzőkkel illettek. Szemeimet lesütöttem, de nem engedtem el Peti karját, csak a túl oldali járdánál. Szomorúan ballagtunk végig a butikos soroknál.

- Ne foglalkozz velük. Nem is ismernek. – veregette meg a vállam a fiú. Mosolyt erőltetve az arcomra ránéztem.

- Rendben. – mikor lekanyarodtunk a tőlünk négyutcányira lévő közhöz, máris jobb lett a hangulatom. Kevesebb ember, kevesebb gond.

- Várj, egy pillanat. – szólt Peti és odaszaladt az egyik újságos bódéhoz.

- Jó napot! A mai újságot kérném. Azt ott.

- Tessék. – emelte le a felakasztott magazint a néni, majd felnézett a szemüvegéből. Egyenesen felém. Hol a papírra, hol rám ingatta fejét, majd egy vállvonással visszaült a székére.

- Jaj, nem hiszem, hogy akarom látni. – húztam el a számat, mikor Peti visszaért.

- Hát, ha tudni akarjuk, hogy miért így néznek rád a lányok, akkor muszáj lesz. – mondta. Sóhajtva belenéztem a lapok közé. Rögtön a címlapon ott virított a képem, miközben Louis-sal az első „nyilvános” csókunkat éltük át. „ A One Direction ősvezére rózsaszínben látja a világot….” – címmel látták el a cikket.

- Majd otthon, oké? – kérdeztem Pétert.

- Jó-jó. – bólogatott. A hosszú utcákon, a hatalmas házak között ballagtunk.

Mikor végre a nappaliban ülve lazíthattam, rájöttem, hogy mennyivel jobb gipsz nélkül. Vagyis a végére már tökre megszoktam. De amikor a szobában felvettem a bikinimet, meg egy laza pólót, ami vagy két perc alatt megvolt, s ennek tetejébe még a medencébe is megmártózhatok, biztos voltam benne, hogy ennél nincs is jobb dolog.

-         Akkor, lapozzunk. – nézett rám Peti.

-         Okéééé. – röhögtem fel. Majd térdeim körül összekulcsoltam a kezeimet.

A cikk elolvasása után elgondolkoztam. Honnan tudják a nevemet? A koromat? Na, mind egy. Valószínűleg a meghívó alapján. Kicsit rosszul esett, hogy ott volt a cikk végén a kérdés, hogy „vajon meddig fog tartani ez a szerelmi románc??”. Nagyon pozitívak.

- Nem is annyira vészes. – vakargatta meg a tarkóját Peti.

- Annyira. – ismételtem. Utána gyorsan felmentem a netre. Twitteren meglepetten néztem, hogy több mint ezer új követőt és egy csomó új twittet tudhatok magaménak. Volt pozitív, de akadt jó sok negatív vélemény is. Inkább lementem róla. A közösségin rengeteg új levél – ismerősnek jelölés, stb. fogadott. A barátaimnak visszaírtam, majd kifeküdtem a teraszra napozni.

Kicsivel később csörögni kezdett a telefonom. Rohantam, ahogy csak tudtam és a konyhában, az egyik szekrényben (?) meg is találtam.

-         Szia! – vettem fel ziháltan, mert a futás miatt kicsit kimerültem.

-         Szia, Ver. – hangzott lágy hangja. –Minden rendben volt a kórházban?

-         Igen. Levették, ááá, imádom.

-         Akkor jó. Figyelj, későn végzünk, még lesz egy dedikálás is négykor, szóval nem tudom, hogy mikor érünk haza.

-         Figyelj, gyertek át, este, mikor végeztünk és medencézünk meg ilyesmi, oké?

-         Aha.

-         Jól, van. Amúgy majd kéne valamiről beszélnünk is. – kókadt le a hangulatom.

-         A sajtó? – kérdezte gyorsan.

-         Az.

-         Megbeszéljük.

-         Jó. – mondtam.

-         Akkor, szia, puszi!

-         Puszi, szia. – mosolyogva nyomtam ki a beszélgetést, majd visszamentem az udvarra.

* * *

Hattól készülődni kezdtem. Előre rendeltem pizzát nyolcra. A kinti égőket leellenőriztem, hogy működnek-e, elmentem hajat mosni, aminek olyan túl sok értelme nem volt, aztán felvettem az egyik kedvenc, barna színű- arany mintás bikinimet.

Peti egész délután, röhögve nézte, hogy ide-oda rohangálok a házban, szóval a sok lépcsőzés miatt lehet, hogy izomlázam is lesz. Szóval nyújtottam is, meg törölközőket vettem elő. Sokat. És háromnegyed nyolckor már eléggé lement a Nap . Lassan már hűvös lesz és fürödni se tudunk, úgyhogy ennek a medencés estének nagyon jónak kell lennie. De a társaság már biztosítja a hangulatot.

Aztán csengettek is. A pizzát bevittem a konyhába, hogy ne hűljön ki túlzottan. Utána a nappaliban ülve tévéztem kicsit. Olyan ritkán használom a tévémet, hogy már mondhatni fölösleges is. Peti pedig gyorsan megmártózott egyet a vízben. Aztán negyed kilenc után ismét a csöngő hangjára felugrottam és rohantam az ajtóhoz. Bentről kinyitottam a kaput a fiúknak, majd az ajtóban megvártam őket. Mindegyiket megöleltem, majd hátratessékeltem az udvarhoz. Egész hangulatos lett a sok fáklya meg lámpa miatt. A sötét bejáratnál végre Louis is beért. Rámosolyogtam, majd szenvedélyesen megcsókolt. Ölelése olyan biztonságot ad, hogy egy teljesen más világba érzem magam olyankor.

-         Hát, szia. – mondtam neki vidáman.

-         Szia, hoztam neked valamit. – fürkésző tekintettel néztem, ahogy a hátsó farzsebéből kivesz egy kis papírzacskót. Csillogó szemekkel néztem, ahogy előhúz belőle egy kulcstartót.

-         Jaj, de aranyos. Nagyon köszönöm. – vettem át vigyorogva az apróságot. Kétfelé lehetett venni. Egy-egy kis egér volt, akik a kezükben félbetört sajtot tartottak. És, ha összerakjuk a kettőt, akkor egy szívecske formájú étel jön ki. – Hol szerezted? – kérdeztem mosolyogva.

-         Rendeltem. – vakargatta meg a nyakát. Mert gondoltam, hogy itt Londonban nem soka magyar zászló mintájú- pólós kisegér kulcstartó van.

-         Tényleg köszi. – szóval van még valami, ami összeköt minket.

Felsétáltunk a szobámba és az ágyra dőlve beszélgetni kezdtünk.

-         Szóval láttam az újságot. – kezdtem bizonytalanul.

-         Én is, Figyelj, ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Tudtam, hogy meg fogják jeleníteni, a hírességeknek alig van magánélete. Nem is ide vagyunk bejelentve, hogy itt lakunk. Nagyon sajnálom, és remélem, hogy nem vagy szomorú vagy, ilyesmi. Egy csomó lány inkább kiélvezi ezt a helyzetet, hogy végre benne lehet a tévében, meg hogy megismerik, de tudom és hiszem, hogy te nem ilyen vagy, úgyhogy kérlek, ne haragudj rám.  – már próbáltam volna szólni, de Lou még mindig folytatta. – Sok turnénk lesz, van, és ezért sokat leszünk távol. Olykor ritkábban tudunk találkozni és a távkapcsolat nagyon nehéz. Remélem, hogy megértesz, és velem maradsz, mert én nagyon örülnék neki. Igazából az van, hogy szeretlek és bármilyen távolra kéne is mennünk, ha valamikor tudnánk találkozni, akkor nem lesz ez másképp. – döbbenten figyeltem, ahogy elmondta a véleményét. Én is tudom, hogy a távkapcsolat nagyon nagy felelősség és nehéz is. Teljesen meghatódtam a szavaira és lehunyt szemmel szorosan átöleltem.

Ott ültünk az ágyamon, egymás karjaiban, egymásért. Még sosem voltam ennyire szerelmes, mint most. És bármennyire próbáltam, nem sikerült és egy könnycsepp futott végig az arcomon. Erre a beszélgetésre szükség volt.

-         Tudtam, hogy mivel jár ez. A távolág nagyon nehéz és tényleg bíznunk kell a másikban. Nem érdekel, hogy megtudták. Sokan örülnek is neki, a negatív véleményre meg nem adok. Örülök, hogy ezt gondolod rólam, mert nem is a hírnévért megyek, még jó. De a lényeg, hogy tudd, én is szeretlek. Nagyon. - mosolyogva megcsókolt, aztán leindultunk a többiekhez.

Végre úszhattam, ugrálhattam, fürödhettem, lubickolhattam, pancsolhattam. Imádom a vizet és el sem tudnám nélküle képzelni az életem. Igaz ez nem egy Vörös-tenger, de most megteszi. Kilenc után megettük a pizzák nagy részét, Niall a legnagyobbat, aztán tovább tettük a dolgunkat. Zayn-nel meg Harry-vel besélgettem, Louis fürdött Liammal együtt, Peti meg Niall-lel pókerezett. Közben bekapcsoltuk a rádiót. Eminem-től a Lose yourself ment, ami az egyik személyes kedvencem. Kellemes volt a velük töltött idő. Imádom ezeket, a srácokat és azt hiszem ennél szerencsésebb nem is lehetnék.

Szóval így telt a tegnapi napom. Ma dél körül elmentek a fiúk, mi pedig Petivel az utolsó meleg időt kiélvezve egész nap az udvaron lustálkodtunk, meg táncoltunk, ilyesmi. Tartalmas nap volt, az biztos.