11. Fejezet

Az elmúlt napokban igyekeztem minél több időt tölteni Petivel, aki már csak ma estére marad itt. Kedd reggel, azaz holnap és nem is reggel, inkább hajnalban, hatkor indul a gépe Svédországba. Voltunk a városban, sokat vásároltunk, sétáltunk, találkoztunk a fiúkkal. De ez a pár hét is véget ér. Az egyik legjobb barátom ma tölti itt az utolsó éjszakát. Délután még egyszer, utoljára járkáltunk a környéken, aztán egy közös vacsorára gondoltunk, saját magunk által elkészítve.

-          Akkor azt az olasz tésztásat csináljuk meg? – érdeklődött a spájzból kikiabálva.

-          Igen, azt. Hozzál még ki tésztát. – válaszoltam neki, a lisztes meg ragacsos kezemtől pedig nem tudtam megvakarni a szememet, ami elég kellemetlen volt.

Szóval megcsináltuk az alapokat, majd a szószt is és már majdnem készen is lettünk. Felszaladtam az emeletre tiszta asztalterítőt lehozni, és bármennyire is kéne figyelnem, a lépcsőkőn még most is ugyan olyan gyorsan rohangálok, mint a balesetem előtt. A lekerekített szélű, hatalmas asztalnál, az egyik végén, meg a mellette lévő széknél terítettem meg. Egész „olaszos” hangulat lett.

-          Hmmm, ez finom lett. – mondta a kaját rágcsálva Peti.

-          Ja, szerintem is. Lehet elmegyek szakácsnak a végén. – nevettem fel.

-          Minek a végén? – fordította komolyra a szót.

-          Nem tudom. Majd szólok, ha valami lezárult.

-          Oké. – biccentett a fejével. Nem tudom miért tette fel ezt a kérdést, de igazából nem is nagyon érdekel.

Tovább ettünk. Majd egy kis pezsgőzés is közbejött a dologba, ami üvegezésbe folyt át.

-          Akkor, akinél megáll, az elmondja egy…

-          Egy titkát. – fejeztem be a fiú mondatát.

-          Rendben. – röhögött fel. – De te kezded. – megforgattam az üveget és kezdődhetett is az izgalmas játék.

Először nem nagyon tudtam, hogy mit fogok mondani, mert az első pár pörgetésem után már kifogytak a „kis titkaim”. De közben mindig töltöttünk egy- egy pohárkával vodkanarancsot, és valahogy mindig sikerült elmondanom apróságokat.

-          Na jó, most már tényleg nem tudok. – röhögtem Petinek az imént elhangzott, féltett kincsén, ami az, hogy egyszer hazavitte a nagyija fogkeféjét (?).

-          Oké. Akkor mit csináljunk? – vigyorgott rám a srác.

-          Hát… szerintem… aludjunk. Holnap korán kell kelni. – erre kicsit lebiggyesztette a száját.

-          Örülök, hogy itt lehettem, Ver.

-          Én meg azért, hogy itt voltál. – mondtam, majd megöleltük egymást.

Kicsit elpakoltam a nappaliban, mert eléggé nagy volt ott a káosz, aztán fogmosás után szinte beestem az ágyba. Alig bírtam elaludni. Az órák meg csak úgy repültek. Háromkor a drágaságos ébresztőm vetett véget a nyugtalan forgolódásaimnak. Idegesen kinyomtam a csörgést, erre a vekker leesett az éjjeliszekrényemről. A fejem a párnám alá húztam és egy nyöszörgés után kipattantam az ágyból. Már Péter is ébren volt. Bekopogtam a szobájának az ajtaján.

-          Szia, felöltözök, megiszunk egy teát valahol, és négykor odaérünk.

-          Oké, főnök. – mondta; én meg mosolyogva indultam vissza a szobámba.

 Egy fekete csőgatyát, egy topot, egy blézert és világos színű magassarkút választottam. Hajamat kiengedve hagytam. Szempillaspiráloztam, szemceruzával kihúztam a szemem, utána a fogmosással végezvén készen is voltam. Fél négy előtt kicsivel már az autómba pakoltunk.

-          Akkor minden megvan, ugye?

-          Asszem’. De úgy is szólsz, ha valami itt maradna.

-          Igen. – mosolyogtam rá.

A repülőtérhez közel, egy kis kávézóban kezdtük a napot. Ittam egy zöldteás shake-et, de bőven elég volt reggeli gyanánt. Négy óra előtt pár perccel hagytuk el a helyet. A kocsiban csendben utaztunk. Elég fusztráló volt, hogy még szürke az ég is, meg, hogy elválnak útjaink. Még ha nem is örökre. A repülőtéren leadtuk a csomagokat. A hangszórókból Bruno Mars-tól a Grenade ment, amitől kicsit depis lettem, de amúgy szeretem ezt a számot. A következő kapuhoz érve tudtam, hogy most jött el a búcsú ideje. Kicsit fájt, hogy elmegy, mert már elég régen láttam, de legalább most itt volt.

- Hiányozni fogsz. – csuklott el a hangom. Felfelé pislogtam, hogy ne sírjak, mert mindig meghatódom a búcsúzkodástól.

- Te is nekem. – simította meg a vállam. – Amúgy van még valami, amit nem mondtam el. Tegnap este se, és nem is akartam. Meg előtte sem, és ez nem miattam van. Figyelj, és kérlek, ne legyenek következmények, de ha most nem teszem meg, talán soha. – mondta komolyan, hangjából mégis áradt a szomorúság. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel mondani. A szemeimet törölgetve bámultam, mire hirtelen megcsókolt. Nem akartam elhúzódni, hiába ért hirtelen a dolog, úgy gondolom, ez fontos volt neki, és nem akartam tönkre tenni a pillanatot.

-          Peti…- próbáltam szólni. – Úgy sajnálom. Azt hittem barátok vagyunk. Ne haragudj, hogy az elmúlt pár hetet így kellett eltöltened. De te is tudod, hogy ez nem helyes és…

-          Figyelj, Veronika. Nem véletlenül nem mondtam el. Látom, hogy Louis nagyon szeret téged és te is őt. Nagyon jó barátom vagy, ezt a világért sem változtatnám meg. Tudom, most más lett minden, amiért megcsókoltalak, de bízom benne, hogy az idő elmossa az érzelmeimet, na meg persze a távolság. Azt akarom, hogy barátként emlékezz rám. Hiszen azok vagyunk.

-          Azok. – mondtam bágyadtan.

-          Na, mosolyogjál kicsi lány! – mosolyodott el a végén Peti is, mert ez így egy kicsit kínos szituáció volt. Aztán erőt vettem magamon és én is így tettem.

Még egyszer átöleltük egymást, de ez most rövidebb volt, mint szokott lenni és kicsit felszínesebb. Aztán integetve elbúcsúztunk egymástól. Igazából eléggé fájt az eset, hogy ő így érez irántam, mert általános óta az egyik legjobb barátom és sosem hittem volna, hogy valaha is belém szeret. És szerintem ő se. Kifelé menet egyre több érkező utas lézengett a bejáratnál. Kiérve rájöttem, hogy miért. Eleredt az eső és nem sokan tartottak a kezükben esernyőt. Odafutottam az autóhoz, de mire beültem a járgányba, szétáztam. Első dolgom volt, hogy tárcsázzam Louist.

-          Szia, ráérsz most?

-          Szia, igen, de bent vagyok a stúdióba.

-          Az nem gond. Odamegyek, oké?

-          Oké, mondom a címet. – gyorsan lefirkantottam egy lapra, amit találtam, majd leraktam.

A GPS-be bepötyögtem a címet, majd az esőtől vízben úszó parkolóból elhajtottam. Az egyetlen ember, akivel most szívesen találkoznék, az Lou. Tíz perc alatt eljutottam a célig. Ez a szerkezet csodákra képes, nem hittem volna, hogy ilyen „közel” van. Leparkoltam az épület előtt, majd csörgettem a barátomat. Mondta, hogy kerüljem meg az épületet, hátul vár. Nem volt kedvem elővenni az esernyőmet, ezért inkább az eresz alatt próbáltam végig vonulni. Kisebb-nagyobb sikerrel. Louis ott várt az ajtóban.

- Szia! – köszönt mosolyogva. Én választ nem adva neki, szorosan összekulcsoltam kezeimet a nyaka körül és hosszasan megcsókoltam. Ő pedig átkarolta a derekamat. Az ilyen pillanatok azok, amelyeket az életben nem lehet elfelejteni. Az idill után a cipőmet kezdtem el nézegetni, nem mintha olyan érdekes lenne, majd Louisra irányítottam a tekintetemet. Szegény ruhája vizes lett tőlem, de nem baj. Nagyot sóhajtottam, aztán belekezdtem a lényegbe.

-          Megcsókolt. Nem tudtam, hogy ez lesz. Ő se… Idáig. Ne haragudj, annyira sajnálom, de el kellett mondanom. Nem bírtam volna magamban tartani. Tényleg nagyon sajnálom, és csak remélni tudom, hogy megbocsátasz. – mondtam őszintén a srácnak.

-          Peti?

-          Ühüm. – bólogattam szomorúan.

-          Tudtam, hogy szándékai vannak veled. Nem csoda, hogy a múltkori buliban így leitta magát. Mind miattad volt. Á. – emelte el tekintetét rólam, én pedig ma másodszorra könnyeket ejtettem.

-          Ne haragudj. De én, én tényleg…

-          Figyelj, nem harag kérdése. Szomorú vagyok, jobban kellett volna rád vigyáznom. Pedig a végén már egészen megkedveltem a srácot. – mérgelődött. – De ugye most elment?

-          El, messze. – magyaráztam.

-          Akkor jó. És tudom, hogy megbízhatok benned. – mosolygott végül.

-          Átölelhetlek?

-          Persze, baby. Gyere! – szorosan magához húzott, én pedig a fejemet a vállán pihentettem.

Pár perc múlva bementünk az épületbe. Hatalmas, luxus, sok ember, sok műszer, sok iroda, sok szoba… soroljam még? Louis bevitt az egyik nagyobb helyiségbe és egy szekrényből kihúzott egy borítékot.

-          Hát, abból a két napból kicsit több lett. – vakargatta meg a tarkóját, majd átnyújtotta nekem a lapot.

-          Ez a meglepetés.

-          Igen, nyisd ki. – bólintott mosolyogva. A kíváncsiság hatalmas volt nálam. Mikor megláttam a levél tartalmát, iszonyat nagy boldogság fogott el. Hogy imádom-e Louis-t? Szerintem mást nem is tudnék érezni iránta…