2. Fejezet

 Reggel elég kómásan ébredtem, ezért gyorsan vettem egy frissítő zuhanyt, majd csináltam egy szendvicset. Bekapcsoltam a laptopomat és felnéztem a netre. Meg kellett néznem, hogy mikor lesznek az akadémiára a felvételik, mert szeretnék jelentkezni a tánc-szakon. Kaptam egy üzenetet az ügynökségtől, hogy kedden menjek be az egyik stúdióba, mert fotózás lesz és egy fotósorozatot lehet nyerni. Reggeli után felmentem felöltözni. Egy fehér cicagatyát, hozzá egy laza, féloldalas pólót vettem föl, majd hajamat felkontyoltam. Kis szempillaspirál és szemceruza után felkaptam a táskámat és taxival elindultam a központ felé. Vásárolnom kellett még kaját, meg ha már itt vagyok egy-két ruhát is. Negyed óra alatt eljutottam egy plázához, ahol már régebben is jártam, így ismertem a járást. Útközben egy csomó plakátot láttam. Többek között a keddi fotózásról is. Gyorsan lementettem a rajta szereplő telefonszámot, majd bementem egy kis butikba fürdőruhát venni.

Délben egy étteremben ebédeltem. A nap hét ágra sütött, így kellemes volt a nyitott résznél üldögélni. A tömeg egyre nagyobb lett, hiszen mindenki megy az ebédszünetére. Egy salátatálat rendeltem és egy ásványvizet. Nagyon hangulatos a környék, így vidáman fürkésztem az arra járó embereket. Hirtelen megcsörrent a mobilom, amire totál nem számítottam és véletlenül kiöntöttem az italom.

-Ó, elnézést! – pattantam fel a székből, majd a pincérnek segítettem fél kézzel törölgetni az asztalt; a másik kezemmel pedig fogadtam a hívást.

- Khm, Veronikát keresem. – szólt bele egy ismerős hang. Mikor leesett, hogy ki az elöntött a pír.

- Ö, igen, én vagyok.

- Louis vagyok. Tegnap láttam, visszaírtál. Azt szeretném kérdezni, hogy merre laksz? Mert esetleg összefuthatnánk valamikor. Már elég régen láttalak és ha úgy is itt vagy.

- Most éppen itt vagyok a központban. Mikor érsz rá? Csak mert nekem minden időpont jó, a kedden kívül, de az még messze van. Úgy örülök, hogy hívtál. – gyorsan ledobtam az asztalra a számla mellé a pénzt, intettem egyet a pincérnek és arrébb vonultam.

- Hát esetleg ma este? A London Eye-nál? Nyolckor mondjuk.

- Nekem oké. Köszi, hogy hívtál. Szia.

- Szia! – köszönünk el egymástól, nekem meg ráragadt a vigyor a képemre. Gyorsan „fogtam” egy taxit és indultam is haza. Tudom, hogy még ott van az egész délután a készülődésre, de most nem akárkiről van szó. Lou-t már több hónapja nem láttam és egy nagyon jó barátom. Három éve ismertem meg. Jó régen volt már.

Haza érve felrohantam a gardróbomhoz és megálltam a szoba közepén. Gyakran veszek új ruhákat, mert hogy „nincsen”, vagy „nem jó”, de ilyenkor mégsem tudok választani. Egy óra alatt elkészült az öltözékem. Egy drapp színű csőgatya, fekete magassarkú, fehér top és a fekete kistáskám. Még csobbantam egyet a medencében, majd hajat mostam. Nem vasaltam ki, mert szárítás után mindig göndör fürtjeim lesznek, aminek kifejezetten örülök. Fél nyolcra hívtam egy taxit, ami pont akkor érkezett, amikor már mindennel elkészültem. Gyorsan fújtam még egy kis parfümöt, aztán szaladtam ki az autóhoz. Már eléggé várom, hogy megkapjam a sajátomat.

Az arcom nagyon égett, a pulzusom az egekbe szállt, mikor megérkeztem a térre. A tömeg között nagyon nem láttam egy ismerős arcot se. A lámpák ezer színben világították meg a Thames-t és egyfajta hangulatot varázsoltak az estébe. Kimentem a folyó partjához, hogy egy kis rálátásom is legyen a helyszínre. Hirtelen valaki a nevemet kiabálta. Ösztönösen megfordultam és Louisszal találtam szembe magamat.

-          Ó, te jó ég. Milyen régen láttalak. Sokat változtál. – szólalt meg, én meg a fején lévő sapkát kezdtem figyelni.

-          Tökre jó, hogy újra látlak. – motyogtam zavartan, majd mosolyogva kitárta a karját és megöleltük egymást.

-          Annyi dolgot kell mesélnem. Mostanában minden összejött és azt hiszem majdnem tökéletes az életem, már csak egy személy hiányzik. Remélem hamar megtalálom. – kezdett bele a mondandójába, mire elindultunk.

-          Nekem is van miről beszélnem. És megértelek. Amúgy ne nézz hülyének, ha esetleg tudom már, hogy mit akarsz mesélni. Magyarországon is van egy-két rajongód. – mondtam nevetve.

-          Oké. Hát, mi lenne, ha elmennénk hozzánk?

-          Mármint most? – kérdeztem döbbenten.

-          Igen. A srácok tuti örülnének, és ott amúgy is nyugisabb minden.

-          Persze, menjünk. – elsétáltunk egy parkolóhoz, majd egy nagy BMW-nél megálltunk. Louis kinyitotta a járgányt, majd intett, hogy szálljak be. Még kicsit fura a fordított kormány, de úgy is megszokom.

Út közben mesélt egy csomó mindent. Hogy hol voltak a srácokkal, a turnéról, a klipekről, de ami a legjobban érdekelt az az, amikor elmondta, hogy otthon mit szoktak csinálni. Hogy filmet néznek. Beszélgetnek a rokonaikkal. Hogy mennyire jó barátok. Csillogó szemekkel meredtem az útra. Még most se nagyon tudom felfogni, hogy kinek a kocsijában ülök.

-          Mindjárt megérkezünk! - fordult be egy hosszabb utcába, ahonnan nyílt egy másik is. Csak pár ház volt a környéken.

-          Húúúúúú! – kiáltottam spontán fel, - Hallod itt lakok a szomszéd utcában. – vigyorodtam el.

-          Komoly?

-          Komoly. Medencém is van meg ilyesmi. Kő meg faburkolatú a ház. Az udvaron van egy kis raktárkunyhó is. – részleteztem.

-          Figyelj csak! – fordította kicsit oldalra a fejét. Vélhetően elgondolkozott valamin. Kíváncsian felé néztem. – Mi kertszomszédok vagyunk!

-          Hogy mi? – kerekedett el a szemem. Megálltunk egy épület előtt. Vagyis inkább egy luxusvilla előtt. Kiszálltam az autóból.

-          Itt lennénk. – vakargatta meg a hátát Louis. Kinyitotta a kaput, én meg elmentem oldalra.

-          Tényleg kertszomszédok vagyunk! – ugrottam fel örömömben. Mire belepacsiztunk egymás kezébe. Ennél jobb helyet már nem is találhattak volna apuék.

Bementünk a házba. Egy folyosón találtam magam, amiből nyílott vagy tíz ajtó. Louis mutatta, hogy egyenesen. Továbbmentem, majd egy hatalmas nappali fogadott. Jobbra egy konyha, előttem pedig az étkező. Balra két nagy kanyarodós lépcső vezetett fel az emeletre.

-          Aztaaaaa! Ez Ver. –ugrott fel a kanapéból Niall. – Hallod láttalak az újságokban. Még mindig modellkedsz? És egyáltalán, hogy kerülsz ide?

-          Ki az? Ki jött? – vonult be Liam is a konyhából.

-          Jött valaki? – kiabált le az emeletről Zayn, Harry pedig leszaladt a lépcsőn.

-          Sziaaaa! – ugrott a nyakamba. Elkaptam Louis gyilkos tekintetét, ahogy rá néz a fiúra, majd elmosolyodtam.

-          Sziasztok. Hát ezt hosszú lenne így elmesélnem, szóval inkább, ha lehetséges üljünk le.

-          Rendben, gyere! – Louis megfogta a karom és bevezetett a nappaliba.

Mindannyian kényelembe helyeztük magunkat, én pedig kezdtem a „regényemet”. Figyelmesen végig hallgattak, néha pedig felröhögtünk egy-egy sztorin, meg például azon, amikor Harry hátraesett a fotel karfájáról.

Később Zayn feldobta az ötletet, hogy filmezzünk, szóval ezt is tettük. Egész este nagyon jól éreztem magam. Már nem is tudom, hogy hogyan bírtam ki a srácok nélkül, hiszen annyira jó társaság. Kicsit még zárkózott vagyok köztük, de ez hamar elmúlik. A második film végére páran bealudtak. Halkan kiosontam a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Már kortyoltam bele az italomba, amikor valaki mellém állt.

-          Remélem nem gond, hogy ilyen későn még itt vagy.

-          Dehogy, inkább örülök neki. – válaszoltam Louisnak.

-          Ugye tudod, hogy már vagy három éve rendszeresen beszélünk. Mikor is találkoztunk először? Olyan hat hónapja. – nevetett fel.

-          Igen. Vicces, hogy az óta mennyi minden történt. Azaz csak három éve. Csak.

-          Akkor még nem ismertek sokan.

-          Haha. Nagyon vicces. – beleboxoltam egyet a vállába.

-          De te is változtál. Egyre híresebb vagy, mint énekes, mint modell, és mint táncos. Láttam a youtube-on videókat rólad. – mondta, miközben ő is töltött innivalót magának.

-          Az, persze híresebb. – mosolyogtam a dolgon, - Akkor rólad mit mondjak? Amúgy meg köszönöm, hogy ma felhívtál. Nem változtattam számot.

-          Reméltem is. – húzta egy komisz mosolyra a száját.

-          Öhm, izéé….Visszamegyünk? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.

-          Persze. – el akartam magam előtt engedni, de nem hagyta. Így előtte mentem ki a konyhából.

Louis egy gyors mozdulattal felkapott a lábamnál fogva és felrohant velem az emeletre. Szegény, csoda, hogy nem szakadt meg. Hiába ütögettem a hátát, hogy rakjon le nem tette. Kiabálni meg nem akartam, mert lent a többiek meg alszanak. Beszaladt velem egy szobába és mind a ketten ráestünk az ágyra.

-          Na, itt már aludhatsz. – fordította felém a fejét.

-          Megtisztelő. – néztem én is rá. Aztán egy kis csend után mind a ketten felröhögtünk.

-          Tudod, - kezdte komolyra fordítva a szót, nekem az hiányzott a legjobban, hogy beszélgessünk.

-          Hmm. – reagáltam, majd elkezdtem magamban nevetgélni.

-          Na, mi az? – nézett felém furán.

-          Jó ezt hallani. Nekem mindannyian hiányoztatok. Annyira jó veletek lenni. Amikor bealszunk a tévé előtt, amikor futunk a fotósok elől. Egyszerűen minden. És amikor. Amikor veled lehetek. – Louis nem válaszolt, csak egyetértően bólintott, majd egész testével felém fordult. Felvettem az ágy mellől két párnát és az egyiket odanyújtottam neki.

-          Holnap remélem nincs programod, csak mert nekünk sincs. Esetleg csinálhatnák valamit közösen.

-          Jól hangzik. És nincs programom. Csak az akadémiára akarok majd jelentkezni. Bízom benne, hogy felvesznek. Tudod itt nem csak balettozni kell, hanem még egy táncot választani. Én a Hip-Hop-ot jelöltem.

-          Ha téged nem vesznek fel, akkor senkit se. Már nagyon rég óta táncolsz. Csak higgy benne!

-          Hiszek. – vágtam rá komolyan

-          Majd segítek korrepetálni. – kacsintott rám, mire felröhögtem.

-          Hát persze. – mosolyogtam.

-          Hát, akkor ezt megbeszéltük. Jó éjt. – villantotta ki gyönyörű fehér fogsorát Lou. Aztán felállt, hogy átfeküdjön a kanapéra.

-          Várj! – szóltam gyorsan. – Aludj te itt. Majd én fekszek oda.

-          Felejtsd el! – parancsolt rám, majd megsimította a vállamat. – Szép álmokat! Most már tényleg. – nevette el magát. Láthatóan vidám volt.

-          Jó éjt! – mondtam én is, majd a másik felemre fordulva, fél három körül, el is tudtam aludni. Azt hiszem, ha vannak igaz barátok, akkor azt kell, hogy mondjam; ezek a srácok biztosan azok. És örülök, hogy a mindennapi életükben én is „szerepelhettem”. Ez egy igen jó napnak bizonyult.