6. Fejezet

 „Hivatalosan is járok Louis-val” második nap. Reggel izgatottan ébredtem. Azonnal azon kattogott az agyam, hogy mikor láthatom végre a barátomat. Lezuhanyoztam, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán egy felül fekete, alul halványrózsaszín, combig érő ruhát felvéve kimentem a konyhába.

Reggelim közben végre megcsörrent a telefonom.

-          Igen? – kaptam fel.

-          Szia, Veronika. Fél tizenegykor ráérsz?

-          Ömm, persze. De amúgy tíz perc múlva fél tizenegy.

-          Hát azért kérdeztem, hogy ráérsz-e? – nevetett fel a telefonba.

-          Egyértelmű. Na, oké. Akkor, szia. – vigyorogva kinyomtam a beszélgetést, aztán rohantam fogat mosni.

Tényleg gyorsnak kellett lennem. Kezdek belejönni a bal kézzel csinálok mindent dologba. Ha leveszik a gipszem, talán még hiányozni is fog. Na jó, azt azért nem. Pontban fél tizenegykor csengettek. Felkaptam a fekete kistáskámat és a napszemüvegemet, majd kiviharoztam a házból. Lou az autójának dőlve, napszemüvegben, mosolyogva várt rám. Elképesztően jól nézett ki.

-          Szia. – köszöntem neki. Motyogott egy „Hello” – félét, majd megcsókolt. Mondhatni kicsit jól indult a napom.

-          Ma hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Jó helyre. – kacsintott rám. Összehúzott szemekkel néztem rá, aztán beültem az autóba.

-          Ez nagyon konkrét volt. – jegyeztem meg végül, mire beleborzolt a kezével a hajamba.

Elindultunk. A nap hét ágra sütött. A külváros felé haladva, egyre kijjebb kerültünk. A virágoktól színes tájat fürkészve, bekapcsoltam rádiót.  „ És holnap reggel egy népszerű fiú csapattal, a One Direction –nel kezdünk.” – szólt benne egy nő hangja.

-          Igen, tényleg. Akartam mondani, hogy holnap nem érek rá délelőtt, meg délután se, csak este. – fordultam felé, mire elmondta, hogy mi a helyzet.

-          Rendben. – válaszoltam Louisnak.

Fél óra autózás után egy kis erdőhöz érkeztünk. A kocsiból kiszállva beszívtam a tiszta levegőt, ami a városi szmog után, elég jól esik.

-          Itt lennénk. – mondta.

-          Aha. – körbenéztem, de az erdőn kívül nem láttam egyéb épületeket.

 Louis megfogta a kezem és fejével egy kis földút felé biccentett. A gyönyörű tűlevelű fák között néha fel-felbukkant egy mókus, vagy nyuszi. Eléggé harmonikus környezet. A közös túrázásunk közben Louis elmesélte, hogy ritkán, de van, hogy lejárnak ide a srácokkal lazulni és pihenni. Sajnos már pár hónapja voltak utoljára, de legalább most eljöhetett. Volt ideje kimozdulni.

-          Sok lányt viszel el a fiúkkal úgymond „közös és megszokott” helyekre? Ahová csak ti jártok. Törzshelyek, ilyesmi. Mint ez, vagy múltkor az a tornás épület? – kérdeztem.

-          Hát. Igazából te vagy az első. – mosolygott rám. Kicsit elpirultam, majd a fejem a vállára hajtottam, ő pedig a derekamnál átkarolt. Szóval így sétálgattunk a fák árnyékában. Kis idő múlva egy tisztáshoz értünk. Akkorra már kicsit megfájdultak a lábaim, mert hiába sportolok sokat, ennyit sétálni mégse szoktam. Az elmúlt két óra viszonylag hamar elrepült.

A réten végignéztem, majd szemeim egy csobogó pataknál leragadtak. Odafutottam a vízhez, aztán a kezembe véve a folyadékot, belekortyoltam.  Kristálytiszta volt, át lehetett látni rajta. És még a szomjamat is elmulasztotta. 

-          Na, hogy tetszik?

-          Gyönyörű. – válaszoltam Louis kérdésére. Letérdelt mellém, majd szintén merített egy keveset a patakból.

-          Hát, nem viszlek én akárhova. – mondta büszkén.

-          Veled csak úgy akárhova nem lehet menni. Mert, ha te is ott vagy, akkor az már több mint fantasztikus. – erre a mondatom után magához ölelt.

Szemeimet becsuktam, majd az idilli pillanatot egy jéghideg dolog megszakította.

-          Ezt most miért? – néztem rá felháborodottan. A kezével egyfolytában engem fröcskölt. Tudtam, hogy a szó nem segíthet, így hát vettem az alkalmat és ráültem a hátára. Ő pedig eldőlt és a harminc centis vízben elázott a ruhája. Azt hiszem, vonzzuk a vizet, de komolyan. Cselekedetemet nem hagyta annyiban, sajnos én is a méteres hullámok és a sodrás hatalmába kerültem.

Később kifeküdtünk a réten, és vártuk, hogy a ruhánk száradjon meg. Mivel bennük maradtunk, ez nem ment valami gyorsan.

-          Ez így nem fog ma megszáradni. – mondta Louis. Főleg, hogy én a fejemet a hasának támasztottam, még napfény se érte.

-          Azt tudom.

-          Na jó, akkor én cselekszem. – azzal a mozdulattal levette magáról a pólóját. Aztán felém fordult. – Vedd le te is, ne legyél szégyenlős.

-          A-a. – néztem rá elpirulva. Az alsóneműm is teljesen átázott.

-          A te dolgod. – békésen visszafeküdt, aztán szemeit lehunyva napozott tovább. Nem akartam levenni, mert ruha volt rajtam. De a csak azért is dolgot választottam. Lehajtottam a szoknya felső részét, aztán felvettem Louis pólóját, mert még mindig könnyebben szárad, mint az én szoknyám. Gondosan megkötöttem a két hosszú- ujjánál, és mint egy újabb ruhadarabot, úgy viseltem.

Naplementéig ott maradtunk. Addigra már tényleg csak nedves volt az öltözékünk, így vissza tudtuk venni az eredetit.

-          Milyen napod volt? – kérdeztem a fekvő fiú mellé ülve. Kezemmel a haját birizgálva.

-          Majdnem tökéletes.

-          Csak majdnem? - kérdeztem fennhangon.

-          Igen. Tegyem teljessé? – nézett komisz grimasszal.

-          Tedd! – mondtam határozottan, s ekkor felült a fűről.

Karjait a testem köré fonta, majd szenvedélyesen megcsókolt. A csókot viszonoztam. Szívem olyan szaporán vert, hogy talán meg se tudnám számolni a pulzusomat. Szorosan átölelve egymást; tettük teljessé a napot. Mondjuk szerintem már az elég volt, hogy együtt lehettünk, de ha megtehetjük, akkor miért ne? Itt nem lát senki, nem figyelnek ránk idegen emberek. Egy csók a szerettünkkel, az egyik legjobb dolog a világon.

Már szürke volt az ég, mikor kiértünk az erdőből. A Nap lemenetele után, már a levegő is kezdett lehűlni, így az autóban bekapcsoltuk a fűtést.

A haza út jól telt el. Sokat énekeltük a rádióban szóló, ismert dalokat. Sajnos az a röpke fél óra hamar eltelt, s máris a háznál találtam magamat.

-          Akkor csak holnap este tudunk találkozni? – kérdeztem lehangoltan.

-          Igen. – válaszolta Louis. – Majd jövök, oké? – kezével feljebb tolta a fejemet az államnál és a szemeihez irányította tekintetemet.

-          Hát, elvileg itthon leszek. – nevettem fel.

-          Gyakorlatilag is! – jelentette ki. Mosolyogva bólogattam, majd kinyitottam a kaput. – Legyél jó.

-          Te is. Vigyázz magadra! –öleltem át. Gyorsam elbúcsúztunk a szokásos módon, aztán bementem a házba.

A neten megnéztem az e-mailjeimet, meg csekkoltam a közösségit. Írtak az ügynökségtől, hogy háromnegyed kilencre kell kedden bemennem. Még az este megcsörgettem anyuékat, aztán egy forró fürdőben megmártóztam.

Második nap, az újdonsült kedvesemmel…Hmmm. Igazán jó volt, gyakran megismételném. Azt hiszem, szeretem. Nagyon!