4. Fejezet

 Hazaérve gyorsan körbevezettem Lou-t a házban. Tetszett neki. Sajnos a jobb kezemet törtem el, így a balkezemmel kellett mindent végig szerencsétlenkednem. Felvezettem az emeletre is. Megmutattam a büszkeségemet, vagyis a gardróbot. Majd szóltam, hogy akkor most gyorsan lezuhanyozom, utána pedig átöltözöm. Bekapcsoltam neki a tévét és mondtam, hogy érezze magát otthon, úgy se lakik messze.

A fürdés még ment is meg minden, de a pólómat egyszerűen nem tudtam felhúzni. Foggal. lábbal, fél kézzel, kilincs segítségével, mindennel megpróbáltam, de nem tudtam belebújni. Fél óra után, mikor már tökre lefáradtam tőle, Louis bekiabált a nappaliból.

- Minden oké?

- Persze. – mormogtam. – Csak nem tudom felhúzni a pólómat. – idegesen motyogtam még valamit, de a próbálkozásaim így is sikertelennek bizonyultak.

- Segítsek? – kérdezte bizonytalanul.

- Hát, jaj, áu, létszi, igen. Már egy ideje szarakodok vele. – mondtam csalódottan. Louis bekopogott a szobám ajtaján, majd félénken be is nyitott.

- Gyere nyugodtan. Ez inkább nekem kellemetlen. – mondtam tiszta rákvörös fejjel. Ugyanis egy száll melltartóban és gatyában álltam a szoba közepén. Lou egy ártatlan mosolyt az arcára varázsolva oda lépett hozzám. Felnyújtottam a karomat, ő pedig ráhúzta a kezeivel a vajszínű, New Yorkeres fölsőmet.

- Úúúú, nagyon köszönöm. Még azt hiszem itt lettem volna egy ideig, vagy pedig megsértődök és inkább nem veszek fel semmit.

- Még nem is láttalak idegesnek.

- Addig örülj. – szóltam mosolyogva. – Na, akkor mi legyen a mai program? – kérdeztem mosolyogva.

- Mit is mondtál? Mikor lesz a felvételi?

- Hát valamikor a jövő hónapban. Miért? – néztem rá összehúzott szemekkel.

- Mert gyakorolnod kéne. Tudok egy jó helyet. Elmehetnénk táncolni.

- Hát nem tudom, hogy mire megyek most a gyakorlással, tekintve, hogy csak bal kezemmel tudok aktívkodni, de felőlem. Azért vannak a jó barátok. – néztem rá.

- Azért. – válaszolta. Sajnos nem ismerte ezt a számot, úgyhogy neki ebben nem volt semmi extra, de legalább egy dalból idéztem.

Louis autójába beszállván, elmondta, hogy ez az egyik kedvenc helye és, hogy itt nagyon jól szokta érezni magát. Már elég kíváncsivá tett, hogy hová is megyünk pontosan, ezért figyelmesen tekintgettem ki az ablakon.

-          És tessék, itt lennénk. – egy gyárnak kinéző épület mellett parkoltunk le. Követtem Louist. Két nagy csapóajtón keresztül bejutottunk egy vaksötét terembe.

-          - Ne mozdulj, mindjárt kapcsolok villanyt. – szólalt meg a fiú. Eszem ágában sem volt, sérülten bárhová is elmenni, mikor nem látok semmit sem. Elég veszélyes azért. Hirtelen kigyúltak a fények. Egy hatalmas tér helyezkedett el körülöttem. A napfény csak akkor lett látható, mikor egy kar segítségével el lettek húzva az ablakok elől a vasdeszkák. Oldalt sok bordásfal és korlát volt, s a falon végig húzódva pedig egy tükör. Az egyik sarokban egy nagy hifire lettem figyelmes.

-          Mindjárt jövök. Addig, ha gondolod, bekapcsolhatod a zenét.

-          Oké. – bólintottam. Gyorsan előkaptam a táskámba betett balerinacipőmet. A felvett leggingem és a pólóm épp ideális volt egy kis tánchoz. A hifihez odaérve találtam egy csomó CD-t. Beraktam az elsőt. Gyönyörű és ismerős dallamok csendültek fel a hangszóróból. Odasétáltam a tükör elé és táncolni kezdtem. Az ugrások, a beállások és minden apró mozdulat nagyon tetszett nekem. Teljesen beleéltem már magam a zenébe. A karom nem használtam, így néha nehezebb volt az egyensúlyt megtartani, de szerencsére mindig sikerült. Már vagy tíz perce táncoltam, mikor leállítottam a zenét.

-          Huuuu. Ez aztán gyönyörű volt, ügyes vagy. – hallottam Louis hangját az emeletről. Fent állt egy korlátnál. Szóval engem figyelt.

-          A jó táncosnak tűz kell ahhoz, hogy teljesen hatásosan tudjon táncolni. Ez a tűz mindenkinek más. De a lényege, hogy égsz tőle, és erőt kapsz. Én egyéb táncoktól kaptam ezt. Például a Hip-Hop -tól. De lehet ez a gyújtópálca egy fiú is. – magyaráztam neki, miközben nyújtottam a tükör felé nézve.

-          Érdekesen hangzik.

-          Akkor? Táncolunk. – fordultam felé és elégedett vigyorral néztem rá.

Nem mondott semmit, csak leszaladt a lépcsőn, én meg gyorsan benyomtam egy másik CD-t.

A pörgősebb rapp számra, mind a ketten elkezdtünk táncolni. Imádom ezt a fajta zenei stílus, így hamar gátlások nélkül tudtam táncolni. Ámulva néztem, hogy Louis is mennyire jól mozog, nem gondoltam volna róla. Közben egyre többet táncoltunk egymással is. Iszonyatosan élveztem az egészet. A teljes lemezt végighallgatva, megállás nélkül táncoltunk, Hip-Hop-ot, balettot, társastáncot, tecktonikot és sok nevetést összegyúrva. Vagy egy óra alatt már tökre leizzadtam. Mikor leállt a zene, adtunk egy pacsit egymásnak Lou-val, majd átöleltük a másikunkat.

- Ha gondolod, le tudsz itt fürödni, van egy medence.

- Nem hoztam fürdőruhát. – mondtam szomorúan.

- Minek az? Nap végére csak megszárad a ruhád. Amúgy meg van hajszárítóm, meg egyéb cuccok nálam, és kaja is.

- Hát, nem is tudom.

- Gyere! – vállamat tolva vezetett el az épület másik oldalára. Ahol egy hatalmas medence fogadott.

- Néha itt lazulunk a srácokkal. Meg amikor táncóránk van, akkor is csobbanunk egyet a végén.

- Aha, értem. – mosolyogva néztem a vizet. A medence másik végében még ugródeszkák is voltak, elég magasan. Gyanítom, nem nagyon mernék leugrani róla. A következő pillanatban egy nagy hang után, víz érte a lábamat. Louist láttam meg ahabok között, aki az imént ruhástól vetette bele magát a vízbe.

- Azt hiszem ez már nem kell. – mondta, majd odaúszott a medence széléhez és vizes fölsőjét levette. Tátott szájjal bámultam, kigyúrt felsőtestét, majd „ha a gatyám átázott, akkor már úgy is mindegy” alapon, leültem a pólója mellé, lábamat a hűsítő medencébe lógatva. Mivel az elején még sekélyebb volt a part, még simán leért a lábunk. Louis hirtelen odaúszott hozzám, megfogta a lábaimat és behúzott a derékig érő vízbe. Jobb karom a magasba tartottam, hogy ne érje nedvesség.

- Imádok úszni. – mondtam mosolyogva. Ruhában különösen kellemes élmény. Csak kicsit sajnáltam, hogy nem tudok normálisan a víz alá merülni. – Különösen a búvárkodást szeretem.

- Figyelj. Ha meggyógyult a kezed, akkor majd valamikor elmegyünk együtt búvárkodni. Mit szólsz? Akár a fiúk is jöhetnének.

- Ez most komoly? Naná, hogy benne vagyok. – vigyorogtam. A többiekkel együtt. Egyszerűen fantasztikus lenne. Vagyis lesz. Majd. Remélem…

Még egy kis ideig bent voltunk a medencében, majd kiszálltunk és felvettünk melegítőgatyákat, amit még Louis hozott. Kicsit nagy volt rám az Adidas melegítő, de jobb, minthogyha a vizes nacimban császkáltam volna.

Utána hazamentünk, hozzám. Ma este nem akartam átmenni megint, a kertszomszédomba, hogy ne lógjak állandóan a nyakukon, pedig azt mondták, hogy örülnének neki. Mind egy; lesz még rá alkalom. Otthon felvettem egy másik nadrágot, a melegítőt pedig Louisnak adtam.

-          Akkor mond a többieknek, hogy puszilom őket és, hogy jól vagyok.

-          Mindenképpen átadom az üzenetet, hölgyem. – válaszolta gúnyosan, miközben húzta ferde mosolyra a száját.

-          Jól van, na, csak mondom. Majd valamikor találkozunk. Szia. – mosolyogtam rá.

-          Az a valamikor legyen akár holnap, oké? És majd beszélünk, szia. – köszönt ő is el. Csillogó szemekkel újra és újra meghallgattam fejemben a szavait. „Holnap” és „majd beszélünk”. E-kifejezések hallatán elég jó kedvem lett.

A lemenő nap, narancssárga fényt vetett Lou arcára. Gyorsan nyomtam az arcára egy puszit. És ő is adott nekem. Már éppen az autóját nyitotta, mikor megszólalt.

- És még egyszer bocsi a kezed miatt. Sajnálom. – megráztam a fejemet, jelezvén, nem haragszom, majd integetve bementem a házba. Ez is egy esemény dús nap volt. Inkább, majd holnap mondom el a szüleimnek, hogy eltört a karom, mert most este már nincs kedvem megmagyarázni, hogy miért, mikor, stb.

Megmostam a fogaimat, aztán mentem is aludni.

***

Hajnalban felriadtam. Álmomban szerelmes voltam egy kapucnis alakba, de valaki meg akart ölni miatta. Egy tér közepén álltam, az emberek kezében vasvillák voltak. Engem akartak támadni. Leizzadva zakatoló szívvel kapcsoltam fel a lámpámat. Egyik pillanatban zajt hallottam lentről. Mozdulatlanul feküdtem az ágyon és rettegve hallgattam a különböző hangokat. Lábujjhegyen odarohantam az ajtóhoz becsukni, majd a mobilomhoz nyúlva próbáltam tárcsázni egy számot. Mivel az ijedtségtől remegett a kezem elég sokára sikerült. Lépteket hallottam, mint amikor valaki jön felfelé a lépcsőn. Idegességemben könnyezni kezdtem. Levegő után kapkodva, végre felvette a telefont, én meg riadtan beleszóltam.

-          Louis! Azt hiszem betörtek hozzám. Bezárkóztam a szobámba, és rettentően félek. – törött karommal csak még inkább tehetetlennek éreztem magamat. Majd’ megfulladtam, mert halkan kellett sírnom. Csak úgy elnyeltem a könnyeimet.

-          Vonulj fedezékbe, ne szólj bele a telefonba, rögtön indulok. – letettem a készüléket, lekapcsoltam a villanyt és bebújtam a gardróbom végébe. Számoltam a másodperceket és az egész örökkévalóságnak tűnt. Hirtelen zajra lettem figyelmes. A szobámból jött. Valaki próbálta kinyitni a kulcsra zárt kilincset.

Még életemben nem féltem ennyire. És, hogy álmomból felriadtam, mert rossz volt, bizonyítja, hogy létezik hetedik érzék. Gondolataim mögött mégis halálfélelmem volt. Nem tudom meddig bírtam volna az egészet. Térdeimet átkulcsolva, egészséges karomban a telefonomat szorítva vártam, hogy elmúljon ez az egész. Azonban Louis még mindig nem ért ide. Nagyon remélem, csak nekem tűnik soknak a hívásom óta eltelt idő…