3. Fejezet

 Reggel hatkor arra ébredtem, hogy már nem alszom. Riadtan körbenéztem és rájöttem, hogy még mindig ugyan ott vagyok. Louis nagyban aludt a kanapén. Párnája meg a takarója a földön hevert, úgyhogy felvettem és ráterítettem. Csendben bekapcsoltam a telefonomat, ami a zsebemben volt, majd kisosontam a szobából a fürdőbe. Mikor a tükörbe megpillantottam enyhén kómás fejemet, gyorsan megmostam egy kis hideg vízzel az arcomat, miközben hirtelen valaki benyitott.

-          Ne haragudj! – vágott aggodalmas képet Niall.

-          Jaj, semmi gond, csak arcot mostam. – néztem rá kedvesen.

-          Akkor jól van. Hogy aludtál, vagy inkább aludtatok?

-          Én jól. És hát gondolom Lou-ra gondolsz. Szerintem ő is. Mondjuk ő még mindig.

-          Haha, nem bírja, ha este sokáig filmezünk. Olyankor állandóan fáradt lesz. Leterheli az agyát a tévé.

-          Hát, ezt fura hallani. – nevettem el magam. – Na, én megyek is. Nem akarok zavarni, a konyhánál leszek.

-          Oké.

Lementem a lépcsőn. Zayn éppen a konyhában kotyvasztott valamit.

-          Reggelt. – köszöntem, majd mellé léptem. – Mit csinálsz?

-          Tojásrántottát. – mutatta felém a serpenyőben lévő „izét”. Nem, nem ismertem föl.

-          Aha. – bólintottam.

A hűtőből kivettem egy szelet sajtot és egy almát, majd megkezdtem reggelimet. Kisétáltam hátra az udvarba. Mosolyogva néztem a hátul lévő házat, ami mondjuk kicsit messze volt, mert hatalmas az udvar, de látni lehetett. A nap felmelegítette a ruhámat, amitől egy szaunában éreztem magamat. A medence vízén megtört a napfény, így a szivárvány színeit véltem rajta felfedezni. Csodálatos volt.

- Szia, Ver. Jó étvágyat! – szólalt meg az oldalamon felbukkanó Harry.

- Szia, neked is. – éppen valamilyen salátát evett.

- Tök jó, hogy ilyen közel laksz. – mutatott a házamra, miközben hatalmas adagokat tömött a szájába a zöld ételéből.

- Akkor gondolj bele, hogy én mennyire örülök neki. – Harry odalépett mellém. Oldalra fordította a fejét, majd összehúzott szemekkel a távolba meredt.

- Tényleg. Belegondoltam. – mondta egy nagy vigyorral a száján.  Ezen már én is röhögtem, majd a fejemet rázva bementem a házba. Ittam egy pohár vizet, aztán indultam is az emeletre, hogy szóljak Louisnak, hazamegyek átöltözni. Amikor felértem az emeletre, Louist nem találtam a szobában. A fürdőben Niall zuhanyozott, úgy, hogy oda be se nyitottam. Végig mentem a félkörív alakú emeleten, ahonnan rengeteg ajtó nyílott. Szintén tele volt a fal üvegfelületekkel, így a napsugár bevilágította az egész helyet. Óvatosan benéztem a szobákba. Az egyikben Liamot pillantottam meg, köszöntem neki és egy „bocsi, hogy rád nyitottam” mondat után ki is mentem a szobából. Éppen gitározott meg kottákat nézett az interneten. Mikor bejártam az összes szobát, visszafordultam, hogy akkor most a másik emeletre menjek fel, mert köszönés nélkül nem akartam lelépni. A második szintre vezető lépcső közepénél végre összefutottam Louissal.

- Szia! –köszöntem, de azt hiszem, Lou nem kapcsolt időben, így ő tovább rohant volna, csak sajnos engem is magával rántott. Legurultunk a lépcsőn.

- Jaj, ne haragudj, nem akartam! – szólalt meg rögtön, mikor, ráeszmélt, hogy rajtam fekszik. – Szó szerint beléd estem. Ugye jól vagy? – kérdezte aggódó arckifejezéssel.

- Ö, meg vagyok.

- Nem ütötted meg magad? – méregetett szemeivel, miközben leporolta a pólóját.

- Nem, semmi gond. Nem volt vészes. Csak azt akartam mondani, hogy hazaugrok átöltözni.

- Elkísérlek.

- Rendben. – mosolyogva tovább indultunk, amikor elkezdtem érezni, hogy szúr a karom. – Áu! – érintettem meg.

- Mi az? Fáj a karod? Hadd nézzem. – engedtem, hogy lássa. Elég durván nézett ki. Kicsit be volt lilulva és iszonyúan fájt.

- Á. Létszi ne érj hozzá. Fáj. – mondtam lehangoltan.

- Beviszlek egy kórházba. Szerintem eltört. – Louis elég ideges fejet vágott. Leszaladtunk a lépcsőn és szólt a srácoknak, hogy lehet eltört a karom és most bemegyünk a kórházba. A többiek kíváncsian néztek rám. Lou biztosította őket arról, hogy majd csörög, ha van valami. Zayn-nék jobbulást kívántak. Louis gyorsan felkapta a táskám és indultunk is egy Audival. Ismét egy számomra új autó.

Tizenöt perc alatt elérkeztünk egy hatalmas kórházhoz. A folyosón vártunk a röntgenre. Mikor elkészültek a felvételek kiderült, hogy megrepedt a könyököm. Louis nagyon sajnálta a dolgot, én meg nem győztem szegénynek magyarázni, hogy semmi gond. Nem hibáztatom. Fél óra múlva mehettem be az orvoshoz.

Később már begipszelt kézzel tértem vissza a folyosóra, ahol Louis idegesen várakozott.

-          Minden rendben volt? Már amennyire lehetett.

-          Igen. Négy hétig lesz fent, de aztán még kell jönnöm ellenőrzésekre. – megmutattam neki a papírt, amit adtak, és elrakta nekem.

Az autóhoz sétálva pontosan beszámoltam arról, hogy mit mondott az orvos. Mikor kell  legközelebb visszajönnöm, mit csinálhatok, mit nem meg ilyenek. Megkérdeztem a felvételit is; elmehetek rá, mert addigra már nagyjából összeforr a csont, úgyhogy nem vészes a dolog. A kocsi előtt megállt Louis és megfogta a „szabad” kezem.

-          Tudom, mondtad, hogy nem haragszol, de iszonyat hülyén érzem magam. És nagyon sajnálom a dolgot.

-          Louis még mindig jobb, mintha te sérültél volna meg. Na, akkor nem tudom mit csináltam volna. – magyaráztam komolyan.

A fiú erre elmosolyodott, aztán már én is. Egymás szemébe nézve álltunk a parkolóban. Szerencsére kevesen jártak arra. Az idilli pillanatot egy szoros öleléssel folytattam. Vagy öt percig némán, egymás karjaiban, csak úgy álltunk. Annyira jó volt érezni a közelségét, hogy a törött kezemről már teljesen el is feledkeztem.

- Akkor, - engedtem el, - hazavinnél?

- Hát persze. – az érzelgős pillanatok után kitört belőlünk a nevetés. Kinyitotta nekem az Audi ajtaját, majd másfél nap után, újra hazamehettem.